Új blog #nemtudokmitmondani

Sziasztok Párizsiak! 

Olyan régen jelentkeztem, szinte kőkorszakinak tűnik az idő. Azonban azt kell mondjam, hogy tőlem errefelé már ne nagyon várjatok semmit, ugyanis nem tudom, lesz-e ebből bármi is. Azonban azt kell mondjam, hogy az új blogomat, melyet 10-15 fejezetesre terveztem, becsülettel be fogom fejezni. Ígérem! 

Édes November

Amire itt számíthattok: Philadelphia szélén, egy régi, majdhogynem elhagyatott lakóparkban talált otthont magának Rainy, a furcsa hippi lány, unokatestvérével, az alter Natalyával. A két lány közül csak Rainy jár gimnáziumba, de ő is csak hébe-hóba. Natalyát rég kirúgták az egyetemről, ugyanis nem nagyon tartozott a jogi karra, sokkal inkább Jim Morrison példáját követve, az UCLA-ra szeretett volna menni. Mégsem tette ezt, mert Rainyt nem hagyhatta egyedül, miután a lány eljött nagyanyja halála után Memphis-ből. Szeptember elején hozzájuk költözik Natalya barátja, Cole, aki még októberben megkéri Natalya kezét. Egész novemberre nászutat terveznek, holott még össze sem házasodtak, de Rainy ötletéből kiindulva így tartják jónak ezt. Rainy egyedül marad a lakásban, de nem tud mit csinálni magával. Barátai nincsenek, így senkit nem tud áthívni az unalmasnak ígérkező novemberre. Még október végén meglátogatja félretett pénzéből az anyját, hogy nála marad egy ideig, de a nő azonnal kidobja, hisz nem illik a kifinomult életébe a szakadt zenekaros pólóban rohangáló, szerinte ostoba lánya. Rainy nem tud miből hazamenni Philly-be, ezért végül stoppolva indul el az országúton. Rainyt másfél nap gyaloglás után veszi fel, november első napján egy egyetemista srác, aki szintén vándorol és épp Philadelphiába tart. Rainy megköszönve a fuvart, felajánlja, hogy elszállásolja Jaspert november végéig, önző módon arra is gondolva, hogy ne legyen egyedül egész novemberben, míg unokatestvére haza nem tér kirándulásáról vőlegényével. Jasper beleegyezik, azonban arra egyikük sem gondol, hogy ami „unalmas novembernek” indul, pár óra alatt „édes novemberré” válik…

Csókol benneteket, Dorsee

Díj #1#2

Sziasztok! 

Nem, nem tűntem el, beteg voltam, beteg vagyok, tanulnom kell és az idő beosztási tudásom a nullán van. Vagy a béka segge alatt két kilométerrel. A lényeg az, hogy egy szerencsétlen vagyok. A fejezet, hát, fogalmam sincs... Sajnálom! :( 

Az elmúlt hetekben két díjat kaptam, köszönettel tartozom Johanna Mason-nek és Alice-nek érte! <3

Szabályok:
- 11 dolog magamról!
- 11 kérdés nekem!
- 11 kérdés a díjazottaimnak!
- 11 (kevesebb) díjazottam!

11 dolog magamról:

1. Imádom a ruhagyárakat, ha valaki még nem vette volna észre.
2. Szerencsétlen vagyok. Bárhova megyek, megsérülök valahogy.
3. Szégyellem magam a blog miatt.
4. Kedvenc szavajárásom: Gyerekek, itt valami balhé lesz!
5. A példaképem, kedvenc íróm sajnos visszavonult.
6. Az Éhezők Viadalát olvasom.
7. Tányérnyi zöld szemeim vannak.
8. A hétvégét egy jó barátnőmnél töltöttem.
9. Szerelmes vagyok. <3
10. Nem jut eszembe semmi.
11. Imádom az Alcatrazt. <3

11 kérdés nekem: (By: Alice)

- Van olyan híres ember, aki szerinted nagyon igazakat mondott, és gyakran idézel tőle?

Coco Chanel, Marilyn Monroe. Ezek a nők zsenik!  
Ha olyan dolgot akarsz birtokolni, amid soha nem volt, olyan dolgokat kell megtenned érte, amiket sosem tettél! - Coco Chanel

A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak. - Marilyn Monroe

- Követsz valamilyen videobloggert?

Nem.

- Melyik történeted áll hozzád a legközelebb? Miért?

Van egy, de az nincsen megosztva. De Vegas. Az volt előbb.

- Humorosnak tartod magad?

Igen. 

- Reál vagy humán beállítottságú vagy?

Reál.

- Szereted a krimiket?

Hogyne, bár hozzád közel sem érek, kedves Alice. <3

- Mi a kedvenc sorozatod?

Gyilkos elmék. Döglött Akták. Alcatraz. 

- Kik azok a bloggerek, akikre felnézel?

Valentine. Visszavonult.

- Ha egyetlen ismerősöd egyetlen tulajdonságát a magadénak tudhatnád, kinek milyen tulajdonsága lenne az?

Empátia.

- Van olyan tanárod, akire felnézel/tiszteled/kedveled?

Igen. 

- Milyen országba utaznál el szívesen?

Holnap reggelig írnám a blogbejegyzést.

 

   

- 11 dolog magamról! 
- 11 kérdés nekem!
- 11 kérdés a díjazottaimnak!
- 11 (kevesebb) díjazottam!

11 kérdés nekem: (By: Johanna Mason)

Azok közül a történetek közül, amiket írsz, ki a kedvenc karaktered?
Jensy (akit még nem ismerhettek), Dana, Vegasból pedig Sophie, James, Queency (őt sem ismerhetitek).

És más regényből ki a kedvenced?
Cleo Farelly Rock Korcsok c. művéből mindenkit imádok, de ha könyvre gondoltál, akkor Harry Potter és társai, Rue az Éhezők Viadalából és az Altatódalból Remy.

Ha csak egy könyvet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, mi lenne az?
Verne: Rejtelmes sziget

Vannak nagy álmaid a jövődre nézve?
Vannak.

Csináltál már olyan dolgot, amit később megbántál?
Igen.

Melyik évben volt a legjobb a Karácsonyod?
Az összesben.

Melyik volt az a blog, amit legelőször kezdtél el olvasni? (ha olvasol blogokat)
Valentine: Lobbanékony

Honnan merítesz ihletet a történetedhez?
Sok mindenből.

Mióta írsz blogokat?
Nyáron lesz egy éve.

Szerinted mi a legromantikusabb dolog, amit egy fiú mondhat egy lánynak?
Szeretlek.

Kérdéseim a díjazotthoz:

1. Mit jelent neked a rock?
2. Mióta blogolsz?
3. Honnan jött az egyik kedvenc karakterem, Renée ötlete? (Sötétség Udvarában)
4. Min inspirált, hogy kitörj a megszokott blogéletből és megírd a Rock Korcsokat?
5. Ki mutatott be a rock zenének?
6. Melyik blogodat szereted jelenleg a legjobban?
7. Kedvenc könyv jelenleg?
8. Suliban milyen tanuló vagy? 
9. Érdekel valamilyen sport?
10. A jövőben milyen munkakörben szeretnél dolgozni?
11. Legjobb pasi a sztárvilágból? :D

Édes, megérdemled! Cleo Farelly!
Köszönöm a támogatásod és örülnék, ha megdobnál egy email címmel! <3

02. Nickki

Hahi mindenkinek :):*

Egész pontosan jó estét. :) Meghoztam az új fejezetet, ahol az új főszereplő is felbukkan. Sőt! ;) Jó olvasást! 

§

Nickki Keenear kiesett az ágyából az utazás napján. Az ágy mellett heverésző kutya erre ugrott egyet, majd fújtatva odébb ment és folytatta azt, amiben ez a lány megzavarta: az alvást. Nickkinek viszont nem szabadott aludnia. Ma végre kiléphet liverpool-i otthonukból és augusztus végéig – legalábbis elméletben – vissza sem jön. Elképzelte a napját, miközben feltápászkodott a padlóról. Felveszi a csinos sárga ruháját, édesanyja befonja a haját, bátyja és apukája kiviszi a reptérre őt, majd néhány órás repülőút után üdén és frissen leszáll Párizsban, ahol a nagymamájuk unokatestvérének harmadik fiának volt felesége várja. Vagyis, ha minden igaz. Nem volt biztos benne, kinek a hoteljében tölti a nyarat, de azt tudta, hogy elég nyakatekert oldalról rokonok. Sőt, még azok sem! Nem is tudja elképzelni, hogyan találta meg ez a francia nő őt, itt Angliában, de buta lett volna nemet mondani nagylelkű ajánlatára. 

Elment lezuhanyozni, hisz egyik fárasztó rémálma közben szokás szerint kiizzadt. A víz valamiért rettenetesen hideg volt, így a tökéletes nap eddig nem igazán sikerült. Végül kiugrabugrált a zuhanykabinból, mintegy jéggé fagyva. A kicsi szekrényében megpróbálta előkeresni a sárga szoknyát, amit már napok óta tervez felvenni, ám az nincsen meg. 

Nickki feltúrja édesanyja szekrényét, a szennyest, a frissen mosott ruhákat, a vasalnivalókat, de a szép nyakbakötős ruha nincsen meg. Nyöszörögni kezd, de nem megy az anyukájához, hogy ő tette-e el, mert tudja, ilyenkor soha nem ér rá, és talán még le is szidná, hogy miért késlekedik.

Így kénytelen felvenni a piros inget a fekete nadrágjával. Ez annyira hétköznapi szerelés, ő nem így akart Párizsba menni. Le fog égni, a fene vinné el! Belebújik edzőcipőjébe és lecipeli az utazótáskáját. Abban van az összes holmija, amit szükségesnek tart az utazáson. Lent már mindenki végzett a reggelijével. Gyorsan feltűzte még mindig kócos haját és nekiállt enni. Szülei és bátyja épp ekkor lép be az étkezőbe, nyilván a nappaliban voltak.

- Sziasztok! – köszönt teli szájjal Nickki. Keith biccentett, majd tovább is indult a szobájába.

- Hogy aludtál? – kérdezte apja, miközben az aznapi újságot szemlélte.

- Jól, köszönöm – jelentett ki Nickki és lenyelte a szájában lévő falatot.

- Ugye tudod, hogy abban a „hogy is hívják” hotelében nem ehetsz így? – kérdezte anyja morcosan. Ő nagyon ellenezte az utazást, Keith-t is csak azért tudja itthon tartani egy rövid ideig, mert a bátyjának még nem volt útlevele. Anyja pedig biztos, ami biztos alapon, csináltat neki. 

Nickki mélyet sóhajtott, de magában igazat adott anyjának. Viszont nem válaszolt erre, helyette megkérdezte anyját, hogy hajlandó-e befonni a haját. – Nincs időnk rá! Mindjárt indul a géped, kislányom, te pedig inkább vidd ki a reptérre a lányodat, mintsem ezt a szennylapot olvasd! – bökte meg apu vállát anya a főzőkanállal, majd kiáltott Keith-nek. Nickki pánikszerűen berohant a fürdőbe és háromszor végigrántotta a haján a kefét. Így lett a tökéletes nap többi pontjából füstbe ment terv. Meg hát hogyan is tudna pihenni a gépen? Soha nem repült még. 

Nickki még felrohant az emeletre és elbúcsúzott szeretett kutyájától, Atlasztól, akit csak a nyár közepén láthat viszont, mikor a szüleik ellátogatnak hozzájuk, Párizsba. Már várja, hogy odaérjen, de sokkal nyugodtabb lenne, ha bátyja is jöhetne. Erre azonban nincs esély. Ő csak egy hét múlva utazik utána abba a csodás, hatalmas városba.

~ Nickki ~

Idegesen fészkelődök a repülőn, már rég bekötöttem az övemet, aztán ellenőriztem, hogy biztosan jól vagyok-e bekötve. Aztán mikor ezt harmadszorra eljátszanám, a mellettem ülő nő csúnya pillantást vet rám. Biztos, hogy ezek után nem lesz kedve duncsizni. 

 

Előveszem Shakespeare egyik művét, név szerint a Szentivánéji álmot, majd elmerültem a sorok között. Imádom az öreg irományait, nagy kedvencem még a Vízkereszt, vagy amit akartok, Sok hűhó semmiért vagy – elég közhelyesen – a Rómeó és Júlia. Egész életemben csak Shakespeare könyveit voltam képes elolvasni, mást azonnal meguntam az első pár fejezet után.

Az út egészen hosszú volt számomra, így sikerült ismét befejeznem a könyvet. Szerintem el fogom még egyszer olvasni, hisz a repülési miatti gyomoridegtől nem sok mindent fogtam fel belőle. Mikor eltettem a táskámba, már be is jelentették, hogy hamarosan leszállunk.

Fejfájósan kászálódtam ki a gépből, azonnal hasra is estem, mikor végre rendes talaj volt a lábam alatt. A térdemet sikerült lenyúznom, így kicsit húztam a lábamat a váróteremig. A fénykép alapján, amit Carry Lacroix-ról, a vendéglátómról kaptam, elkezdtem keresni a tömegben a hölgyet.

Egy fekete öltönyös férfin megakadt a tekintetem, mert a kezében tartott táblára az én nevem volt írva. Bizonytalanul elindultam felé. 

- Én vagyok Nickki. Nickki Keenaer – mondtam neki, mire mogorván vállat vont és kinyitotta előttem az ajtót. Vállat vonva beléptem a kocsiba, de a másik lábam beakadt és így szó szerint beestem a nagy fekete autóba. Elfintorodtam, mert a fájós térdemet sikerült beütnöm, majd berángattam magam után a táskámat is, végül csak sikerült beülnöm az autóba és becsuknom az ajtóját.

- Mondja, merre megyünk? – kérdeztem és kinéztem az ablakon. Semmi olyat nem láttam, ami érdekes lett volna. Messze mintha felvillant volna a LaFayette, de egyébként  tényleg semmit nem láttam.

- A hotelbe – felelte a sofőröm szűkszavúan. Nagyon izgatottan nézek körül, pedig tényleg nincs semmi látnivaló. De ez Párizs, szóval nagyon lelkes vagyok.

Ezután össze-vissza csacsogtam és nekem elég volt az, hogy a sofőr hallgat, bár elképzelhető, hogy nem is figyel rám, de sebaj. Gyorsan felhívtam anyáékat, hogy ideértem, minden rendben, és nekik is elkezdtem mesélni, hogy lehet láttam a LaFayette-t, de őket még annyira sem érdekelte a mondanivalóm, mint a sofőrt. Körülbelül egy szinten voltak.

Végül megérkeztünk egy csodálatos építményhez, nagy volt és előkelő, hirtelen rájöttem, hogy én ehhez a helyhez túlságosan egyszerű vagyok. A kocsiból is kiestem, így még egyszer beütöttem a térdemet. Letöröltem néhány kigördülő könnycseppet és elindultam arra, amerre a sofőr is ment. A bejáratnál Carry Lacroix várt, királykék ruhában, lágy hullámos hajjal és bokatörő tűsarkúban. Igen, ő lesz az.

Odalépkedek hozzá, de közben kicsit megbotlom, majd átölelem a nőt.

- Szia Carry – tegezem le azonnal. 

- Miel, Nickki! – ejtette ki a nevemet furcsácska hanglejtéssel. Szimpatikus volt, azonnal megkedveltem, bár szörnyen nézhetünk ki egymás mellett. Ő túl kifinomult és elegáns mellettem, de ez nem zavart. – Szólok Damiennek, chery, hogy vigye fel a csomagodat – azzal intett egy nagyon szimpatikus szőke srácnak, aki azonnal elvette az utazótáskámat és előrerohant. – Csak ennyi cuccod van? – kérdezte döbbenten Carry, kissé ellenszenvesen méregette a srác kezében lévő táskámat, majd alig láthatóan vállat vont és beterelgetett az ajtón.

Az előcsarnokon gyorsan keresztülvágtunk és beszálltunk egy külön liftbe. Damien, a szőke srác, ahogy láttam, egy másikkal ment. Körülbelül 11 óra lehetett, talán dél. amikor felértünk a lifttel, ledöbbentem. Hatalmas nappali szerűségbe érkeztünk, a kanapék alatt puha szőnyegek voltak, és az egész karamella színű és bézs volt.

Carry néni magyarázott valamit, de csak fél füllel hallgattam, mert gyönyörködtem és utólag lepődtem meg azon, hogy még külön a cuccomat is más hozza fel helyettem. Ez annyira más világ!

Az egyik ajtón ekkor kilépett egy szőke lány és megigazította tökéletes alakján a szoknyáját. Biztos valami modell, aki Carry néni egyik barátnője. Tejfölös hajába nagyszemüveg volt tűzve, bőre fehérebb volt az átlagosnál. Vékony, kissé talán sovány alkata volt és eléggé törékeny kinézete. Ennek ellenére látszott, hogy jól él. Olyan tipikus gazdag lány kinézete volt. Gyanúsan méregetett minket, viselkedése unszimpatikus volt, orrát felhúzta és a kék szeme olyan hideget sugárzott, mint a reggeli zuhanyom. Szép volt, nagyon is, de mégis rosszul lettem mellette. Pláne, hogy tökéletes, nyúlánk alakja mellett azonnal előjött az önértékelési problémám, amit eddig gondosan magamba temettem. Azt hiszem, nem leszünk valami jóban. 

- Miel, úgy örülök, hogy itt vagy! Hadd mutassam be a jövendőbeli szobatársadat! – mutatott rám Carry néni, mire majdnem elájultam. Ezzel a lánnyal leszek egy szobában? Az lehetetlen! Az első pillanatban szétcincál azzal a gyilkos pillantásával.

- A mimet? Ugye nem gondolod komolyan, hogy szobatársam lesz? – hangjának gyönyörű dallamossága volt, kissé furcsa kiejtése, mégis megerősítette bennem azt a gondolatot, hogy ő bizony tökéletes. De máris macska módjára vinnyogott. Valószínűleg ő sem számított erre.

- Chery, ne aggódj, csak egy a hálószobátok – próbálta javítani a helyzetet Carry néni, de a lány máris dühös lett. - Nick, ő itt Dana-Rose Delancie lenne, aki… - Mint megtudtam, Dana-Rose beszaladt egy névtáblás szobába, majd a táskájával el is iramodott mellettünk, miközben a telefonját nyomkodta.

Csak egy lesz a hálószobánk. Ez a gondolat járt a fejemben. Csak szobatársak. Ez a lány engem tényleg meg fog ölni. Szájhúzva követtem Damient. A szoba egyszerű volt, két hatalmas ággyal és egy öltözőasztallal, amit a lány már el is rendezett. Volt egy fürdő hatalmas ablakokkal, vagyis inkább üvegekkel, ahonnan egy városrészre lehetett látni, a gardrób pedig már be is volt rendezve a szőke lány által. 

Damien még megkérdezte, hogy kérek-e valamit, de én nemet mondtam. Körül szerettem volna nézni a lakosztályomban. Vagyis lakosztályunkban. Annyira furcsa erre gondolni. Arra is, hogy ketten leszünk, de arra pláne, hogy lakosztályom van. A szobámban jóformán csak az ágynak van elég helye, a szekrényemet alig lehetett bepréselni oda. De ez valami hatalmas!

A gardrób, vagy nappali, vagy valami ilyesmi már tényleg be volt rendezve. A falon profi kezek által készült rajzos portrék voltak, csak Marilyn Monroe-t ismertem fel a kandalló tetején. De azt láttam, hogy kézzel készültek. 

Az első szekrény tele volt nadrágokkal. Az alsó polcon egy rakat női magazin volt, amiket én soha nem olvastam, ám most mégis kíváncsian pillantottam beléjük. Az oldalak szélén gyöngykézírással különböző dolgok voltak feljegyezve, minden a divatról szólt. Nem is nézek ki mást ebből a Dana-Rose-ból. A következők, amiket megpillantok néhány vázlatfüzet. Tudom, hogy nem szabadna beléjük néznem, de nagy a kísértés, hogy kissé felfedezzem ijesztő lakótársamat. Gyönyörű rajzok sorakoztak bennük, többnyire egy épületről és ruhatervekről. Volt ott minimum öt fotóalbum is, amikben az az épület szerepelt, mint a rajzokon. Régi volt és lerobbant. Fogalmam sincs miért volt ennyire oda érte a lány.

Ezek után próbáltam minden visszarendezni úgy, ahogy ő hagyta, de az egyik albumban véletlenül elszakítottam egy képet. Körülbelül a feléig tépődött el, de nagyon látszott volna rajta, ha megragasztom, így végül inkább becsuktam és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez a lány fel fog akasztani, ha meglátja.

Körülnéztem a szekrényekben, de úgy tűnik Dana-Rose tényleg nem számított vendégekre, mert minden négyzetcentimétert gondosan kihasznált. Mindent a ruhái borítottak. Végül kipakoltam a cuccom az egyik kanapészerűségre, kupacokba rendeztem őket, azt a néhány kiegészítőt, amit hoztam, pedig a szobában lévő öltözőasztalra raktam. Kíváncsian belepillantottam a fiókokba és majdnem hanyatt vágódtam a döbbenettől: a fiókban néhány ékszeren kívül négyfajta gyógyszert fedeztem fel. Miután anya orvos, tudtam, hogy ezek mik. Egy nyugtató volt, Xanax, két fajta fájdalomcsillapító, és morfium. Ezeket pedig nem írják fel akárkiknek. Kezdett egyre furcsább lenni számomra Dana-Rose. Vagy hatalmas és végzetes fájdalmai vannak, vagy… drogozik.

*

Dana eszeveszett módon rohant végig Párizs utcáin. Fogalma sem volt hova ment, azt tudta, hogy az Eiffel tornyot követte. Minden egyes rugalmas lépésével egyre és egyre közelebb ért a nevezetességhez. Közben pedig szüntelenül próbálta felhívni író barátnőjét, aki itt Párizsban élt. Savanna. Ez a nő mentette meg az életét.

Savanna Williams író, jó ideig Floridában tengette mindennapjait, ott ismerte meg a szerencsétlen sorsú 14 éves kislányt, aki minden este egy pisztoly társaságában iszogatott egy jacksonville-i sikátorban. Ezt a kislányt Jenna Jareau-nak hívták. Az apja a heroin rabja volt, anyja pedig skizofrén, így nem tudta gondozni a lányt.

Savanna kicsit kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait és arrébb tolta az írógépet az asztalon. A pincérnő hozott neki még egy cappucinót, majd el is ment. Elgondolkozott, szinte biztos volt benne, hogy otthon hagyta a mobilját. És volt egy olyan érzése, hogy épp most keresik. A kiadója biztos nem lehet, ők bármilyen módon megoldották volna, hogy elérhessék. Talán Dana hívta, hiszen tudja, hogy itt Párizsban. Az a rémes nőszemély, Carry Lacroix hívta meg. Ha ezt előtte tudta volna, egészen biztos elcitálja a lányt Monte Carlóba, de így már semmi esélye sincs. 

Megrázta a fejét és Danára gondolt. Annyira szereti azt a lányt. Megérdemelte a segítséget. Első sikerkönyve is róla szólt. Sőt, a többibe is megjelenik, mert nem tudja kiverni azt a lányt a fejéből. Annyira emlékszik, mikor még Jenna Jareau-ként tengette a mindennapjait. A kicsi JJ. 14 évesen már ivott. Halványan elmosolyodott, hiszen tudta, mennyire gyűlölte az italt, de tudta, hogy muszáj volt. Különben úgy végzi, mint a szülei. El akarta rettenteni magát. Kipróbálta azt, amit nem szabadott volna. Savanna volt az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy a lány jól teszi. Igyon, cigarettázzon, amit akar. Az volt a varázsa, hogy JJ megtanulta, hogy azt nem szabad. Annyira kíváncsi kislány volt. Meg akarta ismerni a rosszat, hogy tudja, miért kerülje el. És ezért tisztelte őt annyira.

Aztán Dana-Rose Delancie lett belőle. Valahogy mindig sikerült neki, hogy egyforma magánhangzója legyen a nevének. Savanna emlékezett rá, mennyire nehéz volt neki átszokni 16 évesen a második nevére. Ez is mosolygásra késztette. Dana mindig elérte, hogy vigyorogjon.

Újra maga elé rántotta az írógépet és pötyögött pár sort. A legújabb könyvének első sorait írta. De még mindig benne volt az érzés, hogy keresi valaki telefonon. Biztos az anyja volt, megint nem tudja eldönteni, hogy mihez kezdjen a pénzével. Legyintett és tovább gépelt.

~ Dana ~

Az ember már a barátaira sem számíthat – gondolkodtam magamban és a táskámba vágtam a telefont. Szívem szerint visszamentem volna a hotelbe, kivágom azt ablakon ezt a kiscsajt és azonnal hazautaznék, hogy újabb nyarat töltsek el az omladozó és hűvös ruhagyári falak közt. Mit képzel Carry néni? Öt évesen még elmegy, ha szobatársat kap az ember, de 18 évesen kicsit cinkes a dolog. Kicsit nagyon. Kínomban végül felhívtam Joe-t, hogy kezdjek magammal mégis valamit és közben fizettem egy belépőt az Eiffel toronyba. Hosszú út, magaslati levegő. Ennél talán csak a Machu Picchu megmászása lenne felüdítőbb. Idegbajt kapok, ha Joe sem veszi fel. De nem, ő is elérhetetlen. Menjen a pokolba a mindenki. 

Szememet végigfutottam a névjegyzéken, miközben millió turistával elkezdtem felbaktatni a torony tetejéig. Ha szerencsém van, a nagy részük kidől félúton, mert akkor nem lesz akkora tömeg a tetején sem.

Ezer meg ezer nevet láttam a telefonomba, de mégsem volt senki, akit hívhattam volna. Végül senkit nem hívtam. Helyette próbáltam élvezni a látványt, amit Párizs nyújtott. Ahogy feljebb értünk, látszott a Diadalív, alattam pedig elterült teljes valójában a Sanzelizé. Végig akarok rajta sétálni.

Gondosan lépcsőztem egyre feljebb és feljebb. A legtetején álltam. Nemcsak az Eiffel torony legtetején, úgy éreztem Párizs tetején. Annyira varázslatos volt. Csak én és a város. Ez volt az a fajta szabadság, amit a szüleim, és talán én is soha nem éltünk át. Ők érthető okokból kifolyólag. Én pedig… Nem tudom. Képtelen vagyok szabadnak lenni. A gondolat, ami megmosolyogtatott az volt, hogy még a töménytelen mennyiségű gyógyszer sem.

Kicsit kihajoltam a korlátról, amikor meglöktek, és ha nem lennék olyan fizimiskájú, mint amilyen, valószínűleg kiszédülök. Így viszont csak meginogtam és szitkozódtam. Megfordultam, de senki olyat nem láttam, aki meglökhetett volna. Vagyis volt, de ő épp a földön ült. Vagy valami kínlódásszerű dolgot végzett. Felé nyújtottam kezemet.

*

Theo Morgan a földön ült, vagyis az Eiffel torony tetején, és szédült a magasságtól. Ebből kifolyólag meglökte a halál nyugodt szőke lányt, aki ott támaszkodott. A lány szitkozódott ugyan, de nem volt dühös. Inkább felé nyújtotta a kezét.

- Köszönöm, akarom mondani bocsánat – fogadta el a vékony segítő kezet, ami meglepően jó erővel húzta fel a földről.

- Semmi baj – mondta a lány hideg hanggal, kissé furcsa kiejtéssel, ami arra engedett következtetni, hogy nem francia, aztán el is indult lefelé. Theo azonban nem akarta elengedni a lányt. Másodéves olt médiaszakon és pont ilyen lányt keresett az egyik interjújához.

- Pardon, feltehetnék néhány kérdést? – kérdezte reménykedve. A szőkeség furcsán pillantott rá. – Annyira emlékeztetsz valakire – motyogott magában, azonban a lány meghallotta és legnagyobb döbbenetére felnevetett. 

- Savanna Williams – vigyorgott és akkor Theo-nak is beugrott. az egyik kedvenc írónője volt, valóban nagyon hasonlítottak. – Feltehetsz – biccentett a lány. ű

- Öhm, oké, szóval… Mi a neved? – remegett zavartan Teho hangja.

- Nem harapok! Delancie. Dana Delancie – mosolygott immár Dana az ideges Theo-ra.

- Mit tetszik Párizsban? – kérdezett újból. Még mindig zavart volt. Eddig senki nem volt hajlandó megállni a kedvéért. Biztos, hogy nem idevalósi.

- Más – gondolkozott el Dana. – Úgy értem, floridai vagyok, tegnap érkeztem és nagyon más, mint például Jacksonville – magyarázta. Ekkor azonban megcsörrent a mobilja és Carry néni vigyorgott vissza a képernyőről. Kinyomta a telefont, majd sajnálkozva Theo-ra nézett. – Bocsáss meg, megléptem a nénikém elől, már keres is – húzta el a száját Dana. Színészi tehetsége van neki, mi tagadás.  

- Semmi baj, köszönöm az idődet – motyogta kicsit elkeseredetten, de azért belül mosolygott a megfogalmazáson. Meglépett.     

- Figyelj, itt a számom – firkantotta le a srác noteszébe a számot. – Hívj, délután egytől este 11-ig elérhető vagyok – vigyorgott. – Amúgy mi a neved? – lepődött meg.

- Theo Morgan és tényleg köszönöm – hálálkodott és megigazította a mellényét.

- Örültem Theo, de most rohanok, hátha még nem nyomoztat az FBI-al a nénikém – mosolyodott el és tényleg elkezdett lerohanni. Csodálatos. Tönkretették a szabad pillanatit. Visszamehet a torony tetejére a bármikor, de nem lesz meg az érzés. 

Téves számot adott meg. Savannáét. Látta Theo-n a rajongást lökött írónője iránt, szóval hívja csak kedves barátnőjét. Ez lesz a büntetése, amiért neki nem vette fel a telefont.

Trinian vigyorral a képén sietett vissza a hotelbe és azon gondolkozott, hogy mennyire hiányzott neki egy kis gonoszság. Hisz ő maga Dana Trinian.

Ezt pedig Párizs sem változtatja meg benne. Soha.    

01. Ha Trinian nyaralni megy...

Bonjour! 

Szép jó estét minden kedves olvasómnak, folytatódik a történet. :) Sajnálom az egy hét kimaradást, de most megérkezett az első fejezet, ami a szokásos hosszúságnak a duplája lett. Jó olvasást! :)

Ui.: Nézzétek meg a trailert, véleményeim szerint csodás lett, valamint remélem az új dizájn is tetszik! :)

§

Dana nagyon nyújtózkodva kelt fel az ágyából és hirtelen vissza is zuhant. Egy másodpercig döbbenten bámulta a plafont, majd nehézkesen sikerült újra felállnia. Legnagyobb meglepetésére nekitántorodott az ajtónak és alig sikerült megkapaszkodnia a keretben. 

- Ó, hogy az a… - a lány ezek után kóvályogva lesétált az ebédlőbe és kétféle fájdalomcsillapítót vett be. A gyógyszer túladagolástól nem félt, drogozott már néhányszor, csupán a szerek hatásának megfigyelése céljából. Dana Trinian ugyanis nagyon alapos lány volt. 14 éves korában már tudta, milyen lenne hogyha leitatnák, 16 évesen cigarettázott egy hónapig, hogy biztos legyen benne, hogy a jövőben nem akar. Tavaly pedig próbálta a drogokat is és jobban bírta, mint gondolta volna. 

Így a lórúgás fájdalomcsillapítók nem okoztak gondot. Ezután elindult felöltözni vissza az emeletre. Itt, feléjük, Floridában még mindig esett az eső, így elhúzott szájjal rángatott ki egy hosszúszárú nadrágot a szekrényéből. Nevelőapja nem volt itthon, dolgozott. Bár megígérte, hogy, kiviszi Danát a reptérre, hagyott egy üzenetet, hogy mégsem és jó utat kíván neki. 

Trinian belebújt a bakancsába, de újra megingott lábain. Sejtette, hogy lesznek fájdalmai, hisz a tegnapi lovaglóedzés során sikerült tökéletesen leesnie a lóról. Dana Trinian ugyanis lovagolt. Komoly zsoké lány volt és tereplovas, aki előtt nagy jövő áll. Már ha addig nem zúzza halálra magát. Így is volt elég balesete. Nem kell még egy! 

Megigazította a zakóját, majd fogta a poggyászát, a kézitáskáját, egy magazint és a mobilját, majd elindult kifelé a házból. Egy pillanatra elérzékenyülve gondolt arra, hogy egész nyáron nem látja szeretett otthonát, aztán elgondolkozva rájött, hogy neki soha nem volt igazi otthona. 

A szülei nem bántak jól vele, így került Joe Delancie-hoz 16 éves korában. Az esetről nem szeretett mesélni. El kellene mesélnem már, mi fáj igazán, de azt sem tudom minek örültem utoljára – gondolta keserűen. Dana Trinian nem volt mindig egy vidám lány. Sőt, szinte soha, hiába szereti annyira Joe. Igaz, milliószor jobb élete van, mint azelőtt, mégis annyira rossz érzés kerülgeti, ha a saját létére gondol. 

Ezzel a rossz érzéssel szállt be a neki rendelt taxiba, és kérte a sofőrt, hogy némi kitérővel menjenek el a reptérre. Ott, Floridában volt egy nagy és régi gyár, amit Dana imádott. Nem egyszer meg is fordult benne, gondosan dokumentálva minden lépését. Itt dolgozott egy rokona, aki az egész életét a férfidivatnak szentelte. Ez persze jó rég történt. Az öreg akkor minden héten Kölnbe, Milánóba, New York-ba és Párizsba utazott. Danának az egyetlen emléke egy fekete, karcsúsított férfi zakó volt, amelyet képes volt reggeltől estig hordani. Ettől a gyártól akart elbúcsúzni, hiszen egyébként mindennap meglátogatta a régi, omladozó és legfőképp bezárt ruhagyárat. 

Gyorsan kiugrott az autóból és letépett egy mezei kisvirágot és megpróbálta odakötni a vastag kerítéshez. Egy kis ügyetlenkedés után sikerült neki, majd dobott egy puszit az épületnek és visszaszállt a taxiba. Majd ha Párizsba ért, visszanézi a fotóit.

Miután a taxis kirakta a reptéren, Dana elindult felszállni. A csomagját leadta, majd beállt a tengernyi hosszú sorba egy beszállókártyáért. Elindult a kiplakátolt kapuk felé, amerre a biztonsági ellenőrzések is találhatóak.

- Kisasszony, ez szúróeszköznek minősül! – lengette meg az orra előtt a hegyes gyűrűjét az egyik ellenőr.

- Kérem, az egy gyűrű! – idegeskedett. – Tavalyi, a Claire’s –ből van – siránkozott, hiszen szerette azt a gyűrűt, mint minden kiegészítőjét. – Tudja, mit tegye el és adja oda a lányának! – legyintett durcásan, majd mikor a másik ellenőr közölte, hogy lehet indulni, elment és vásárolt még egy People magazint a táskájában lapuló Vouge mellé. Hála ruhagyáras rokonának, régóta tervezgette, hogy ilyen pályán indul el, tehát reggeltől estig követte a divatot. 

Jó 20 perc is eltelt, mire megnyitották a kapukat. Trinian útlevelét megnézték a beszállókártyájával együtt, majd engedték fel az első osztályra. Nénikéje ugyanis oda foglalt neki jegyet.

Az úton előszedte nagy vázlatfüzetét és kiterítve az étkezőasztalra magazinjait elkezdett tervezgetni. Az út sokáig tartott, persze, este későn ért csak oda, bár még világos volt. 

Egyfelől imádott utazni. A repülőgép volt a másik otthona. Bár, ahogy mondtam, neki nem igazán volt otthona. Lehet, hogy volt, de soha nem érezte igazán annak. Inkább csak egy hely, ahol az ágya, az íróasztala és a fürdője volt. Ezért soha nem kötődött semmihez és senkihez.

Leszállva a repülőgépről, elindult összeszedni árva poggyászát, majd a fekete limuzin keresésére indult, amelyben nagynénjét remélni vélte. 

Jó ideig kellett rohangálnia a reptéren, mire megtalálta a nőt. Az tipikus francia volt. Kis fekete ruha feszült karcsú alakjára, hegyes orrú magassarkú cipőt viselt, hajában pedig fekete tüll terült el.

- Mintha gyászolna – motyogott magába Dana, majd közelebb merészkedett a lesifotósokkal körülvett autóhoz. Nagynénje erős sminket viselt, szeme fekete tussal kihúzva, ajkain vörös rúzs ékeskedett. Mint mondtam, tipikus francia nő.

- Édes, drága Danám, chery! – kiáltott nagyot és Dana nyakába vetette magát. – Úgy örülök, hogy végre ideértél és együtt tölthetjük a nyarat, miel! – szavaiba keverte a franciát és úgy örült a lánynak, mintha még soha nem látta volna. Részben így is volt. Egyszer találkoztak, mikor Carry-nek halaszthatatlan ügye volt Floridában. Legközelebb a szalagavatón telefonált, hogyha van kedve az érettségi után legyen nála a nyári szünetben.

- Én is örülök, Carry néni! – paskolta meg Trinian a hátát a nőnek. – Nem lehetne, hogy beszálljunk az autóba és elinduljunk a hoteledbe? Zavarnak a fotósok – közölte hideg pillantást vetve a paparazzikra.

- De, hogyne, persze! – bólogatott a nő, mire egy szőke, magas srác azonnal kinyitotta az ajtót és segített beülni, majd Dana csomagját elvéve a sofőr kezébe nyomta és beszállt velünk szembe. – Ő Damien, drágám! Segíteni fog neked, míg Párizsban vagy! – vigyorgott a srácra, aki áhítattal bámult Carry-re.

- Dana Trinian – nyújtotta a lány kecsesen a kezét és megrázta Damienét. Attól a pillanattól kezdve, hogy Dana-Rose Delancie, Dana Trinian, vagy akárhogy is hívják, beszállt abba a kocsiba, elkezdődött egy rendhagyó párizsi vakáció.

~ Dana ~

A lábam még mindig hasogatott a kezemmel és bordámmal egyetemben, így előhalásztam a táskámból egy újabb adag nyugtatót és fájdalomcsillapítót, majd a mentes ásványvizemmel bekaptam őket, remélve, hogy egy kicsit enyhíti a fájdalmat, melyet éreztem.

Őszintén szólva egy idő után számat húzva álltam hozzá a vakációhoz, hiszen egy vadidegen akar vendégül látni, nem beszélve arról, hogy ez a Damien srác is „segíteni” fog. Ennek ellenére jó fejet vágtam Carry néni hisztijéhez, aki minden második mondatában chery-zett és mielezett, amik annyit tettek: édesem, drágám.

- Ha nem bánod, telefonálok – mutattam fel a mobilomat, majd tárcsáztam apát.

- Ha nem az Eiffel-toronyra néz a szobád, hazahozlak – szólt bele köszönés nélkül röhögéssel Joe.

- Leteszlek – fenyegetőztem.

- Milyen utad volt? – kérdezte valamivel komolyabban.

- Tűrhető, normális. Rajzolgattam, meg minden – rántottam vállat, bár ő ezt nem láthatta.

- Megint a ruhagyáras hülyeség miatt? Szokj le róla! – mondta halál nyugodtan, holott tudtam, hogy ideges emiatt. Valamiért nem szerette, hogy a régi gyár körül legyeskedem évek óta.

- Tényleg leteszlek – röhögtem. – Majd hívlak, ha hazaértem – és tényleg letettem. Még kiabált valami olyasmit, hogy én ezt még megbánom, de tudtam, hogy csak viccel. Biztos hívom még, ha mégsem és ha meg is bánnám, akkor sem bánnám meg, mert Trinian vagyok. Egy Trinian pedig nem bánkódik.

Lassan megérkeztünk a hotelhez, ami valami óriási volt. Sőt, még annál is óriásibb volt! Erkélyek, oszlopok… Gyönyörű és elegáns, bár nem annyira szívlelem az ilyet, de ha nénikémnek ez tetszik, akkor így legyen. 

Az előcsarnok is egészen szép volt, de nem tetszett annyira, hogy kellőképp megnézzem. Nem mondom azt, hogy fáradt lettem volna, de már szerettem volna elnyúlni egy kicsit a szobámban. Még rajzolni pár ruhatervet, századszorra is megnézni a ruhagyáras fotóimat, eltűnni a nyilvánosság elől, kipakolni, rendezkedni. Így el is kéredzkedtem.

- Damien megmutatja a szobádat, miel – csókolt arcon Carry néni, majd átölelt és Damien után mutatott. A bébiszitterem a lift felé cipelte a csomagomat és sürgető mozdulatot tett, hogy siessek utána. Szemforgatva átöleltem a magazinjaimat és megigazítottam a vállamon a táskám, majd ténylegesen elindultam az előcsarnok végében lévő lift felé. Több volt egymás mellett, amibe a szőke srác szállt be, arra azt volt írva, hogy a tulajdonos és személyes vendégei használhatják, kóddal lehetett csak hívni.

Mentünk jó néhány emeletet, még talán pár perc is eltelt, mire felértünk a hetedikre. Ott egy hatalmas lakosztály terült el, a nappaliba vezetett a lift, ami körülbelül akkora lehetett, mint a floridai házunk kétszer egymás mellett. Csomó ajtó vezetett mindenfelé, de Damien megcélozta azt, amin egy tábla lógott. „Trinian”. Elvigyorodtam. 

- Ez a hálószobába nyílik, onnan vezet még egy  fürdőbe, egy másik pedig egy nappali vagy gardróbszerű szobába. Mert sok ruhád van. Én elmegyek a földszintre intézni a további dolgaim – furcsán beszélt, így hamarosan rájöttem, hogy hiába angolos a neve, Damien francia. Annyira érdekesen beszélt, hogy sikerült fenntartania a mosolyomat az arcomon.

- Damien! Hoznál nekem egy kávét? – kérdeztem és gyorsan a farzsebembe csúsztattam a kezemet, hogy ne tudjam tekergetni a gyűrűmet. Ez akkor volt, mikor valami rosszat akartam csinálni. Ő ezt persze nem tudhatja, de ne tűnjön fel neki ez az aprócska rossz tulajdonságom. 

- Hogyne! Milyet? – kérdezte készségesen, miközben mégsem sietett vissza a munkájához, hanem inkább beterelt a szobába, ahol két ágy volt. – Mindj… - kezdte a mondatot, de azonnal közbevágtam.

- Miért van itt két ágy? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig vállat rántott, majd a fejét ingatta, hogy nem tudja. – Annyi baj legyen – morogtam. – Cukorral, édesítővel és egy kicsi tejjel. Legyen a tetején tejszínhab és hozzál mellé fel fahéjat. Fahéj nélkül nem iszom kávét – vigyorogtam immár rosszindulatúan, hiszen még nem volt olyan ember, aki tudott nekem olyan kávét felszolgálni, amilyet én szerettem volna. Én meg tudtam ezt csinálni, nem nagy ördöngösség, de valamiért másnak nem sikerült. Miért sikerülne neki? Ez a gondolat nagyon felvidított.

- Azonnal – bólogatott megszeppenve. – Ott a fürdő, erre gardróbszoba – mutogatott, majd lerakta az ágyra a csomagom és kiszaladt. Azt hiszem, fél tőlem.

Az orromat felhúztam, nem tetszett a szoba. Túl egyszerű volt. A fürdőből csodálatos kilátás nyílik egy városrészre, a nappalis gardróbba pedig szerelmes lettem. Letisztult fehér, közepén a sok-sok csomagommal. Azonnal idehúztam a bőröndöm és szó szerint kidöntöttem. Majd levettem a zakóm, lerúgtam a cipőm és átöltöztem egy kényelmesebb cuccba. Egészen pontosan ez egy szoknya, top és egy flip flop papucs volt. Ezután elkezdtem szanaszét pakolászni a bőröndöket és minden szekrényajtót kitártam.

- Nacik, felsők, cipők, táskák, szoknyák, vállfások – dünnyögtem magamban és a szekrényeket méregettem. A vállfás ruháimat szépen egyesével kibontottam az otromba szürke ruhazsákokból és beakasztottam őket a szekrénybe, vigyázva, hogy a finom anyagok még csak ne is érintsék egymást. Ezután a farmereim és egyéb nadrágjaim kaptak helyet az első szekrényben. Rájöttem, hogy a szekrény legalsó polcát még ki tudom használni, így oda kerültek a magazinjaim, divatkönyveim, vázlatfüzetek és a többi ezzel kapcsolatos cuccom.  

A földön ücsörögve hajtogattam a felsőimet és azon gondolkoztam, hogy ez a sok tükör milyen praktikus, bár kandalló nem tudom minek, de az biztos, hogy jól festett. A fehér kanapékat beterítette a sok ruhám, a vele szemben lévő üvegasztalra és a hozzátartozó székekre a kismillió kiegészítőmet pakoltam, és előre fogtam a fejem, hogy hova kerülnek a sminkjeim meg a magammal hozott festmények, portrék, képek. Végül a kedvencemet, ami nélkül nem megyek sehova a kandalló tetejére tettem. Marilyn Monroe-t ábrázolja. Imádom azt a nőt. 

Elnyúltam a sok ruha között, majd nagy nehezem feltápászkodtam és elmásztam a válltáskámig, ami ott maradt a szobába. Előszedtem belőle a fájdalomcsillapítómat és a méregerős nyugtatómat, ez egy kis vízzel be is került a szervezetembe. Az előzőt azért, mert még fájtak a bordáim az eséstől, a második szintén, bár jelentősen benne voltak a rohamaim is.

Nyújtózkodva visszavetődtem a nappalimba és tovább pakolásztam. A kiegészítőket egy az egyben beleszórtam a hálószobában lévő öltözőasztal fiókjába, a sminkekkel együtt. Aztán a többi képemet, amik többnyire híres sztárokat és divattervezőket ábrázoltak – James Dean, Audrey Hepburn, Brigitte Bardot, Christian Dior, Hubert de Givenchy – kiraktam az engem körülvevő falakra. Végül egy-két ruha kint maradt, azokat szeretném még az elkövetkezendő napokban felvenni, ezenkívül minden más már a szekrényeimben foglalt helyet. Nagy levegőt vettem, beültem a hálóban lévő tükör elé, kifésültem a hajamat és megigazítottam a sminkemet. 

Bekaptam egy fél, kis töredéknyi morfium-tablettát, majd rámosolyogtam a tükörképemre és kisétáltam. Felfedeztem a lakosztály többi részét, majd véletlenül az órára tévedt a tekintetem. Körülbelül háromnegyed óra alatt sikerült kipakolnom, de a nagy sietségben meg is feledkeztem a kávéról, amit kértem. Lelifteztem a földszintre és elindultam a recepcióhoz. Hadartam egy sort franciául, mint kiderült már régóta nem tartózkodik a hotelben Damien, de a recepciós idegesen közölte, hogyha ennyire fontos a kávém este tízkor, akkor elmehetek a konyhára. Szigorúan bólintottam és tényleg felkerestem a konyhát. 

- Ki a szakács? – ragadtam meg egy kuktalány karját, mire félve egy kövér olasz férfira mutatott. Kinézete szimpatikus volt, pedig ez felőlem ritkaság, de ő tényleg kedvesnek tűnt. – Uram! – szólítottam meg tökéletes francia kiejtéssel. Szúrósan rám nézett, majd végigmért és kedvesen elmosolyodott.

- Áh, te lennél híres Dana Trinian – közölte angolul kedélyesen és lenyomott egy székre. – Hallottam magáról. Carry Lacroix szerint nagyon ínyenc vagy. Én szeretem a kihívást! – mosolyodott el, és nem álltam meg, én is elnevettem magam. 

- Igen, Dana Trinian – kezet akartam volna rázni vele, de ő ehelyett megölelt és elém tett bögrét. – Signore Damien nagyon jól dolgozik, de inkább maradjon távol a konyhától, mert kávékészítéshez nem ért! – nevetett, majd elkezdett nekem kávét főzni.

- Önt hogyan hívják? – kérdeztem elmélázva és megtámaszkodtam a pulton.

- Mi scuso, signorina, Giuseppe lennék, Hotel de Paris mesés szakácsa – mutatkozott be, majd beszélgetve velem, tovább főzte a kávét.

*

Dana Trinian másnap frissen kelt. Első dolgaként elővette fájdalom elleni gyógyszereit, melyet a háziorvos zúzódott bordájára írt fel, keverve a jó erős Xanax nyugtatójával. Habár ezek szedéséről tudott az orvosa, nem akadályozta meg az esetleges gyógyszer túladagolásban. Hisz ismerte Danát, szeretett élni, de néha kellett neki a lazítás. Így a morfium és a nyugtató mindennapossá vált a lány számára, de tökéletesen meg volt, köszöni szépen. 

Lazán felöltözött, fekete feszes szoknyája attól volt különleges, hogy felette finom anyag terült el. Napszemüvegét beletűzte az immár kifésült hajába, majd leült az öltözőasztalhoz és kisminkelte magát. Nagynénje példáját követve élénk vörös rúzst kent fel, tusvonalát kijjebb húzta, mint általában szokta és ezúttal nem használt szemhéjpúdert. Az ajtó előtt belebújt szandáljába és elindult a lift felé. Az levitte a földszintig, ahol ismét felkereste a konyhát.

A Giuseppe által tökéletesen elkészített kávé után visszament az emeletre. Ott volt a nagynénje, aki ismét hatalmas kiáltással üdvözölte.

- Miel, úgy örülök, hogy itt vagy! Hadd mutassam be a jövendőbeli szobatársadat! – intett a szőkéshajú suta lány felé. Trinian döbbenten nyitotta ki szemeit.

- A mimet? Ugye nem gondolod komolyan, hogy szobatársam lesz? – nyávogott. Már nem is volt olyan jó kedve, mint eddig. 

- Chery, ne aggódj, csak egy a hálószobátok – legyintett a néni, nem is fogta fel, hogy Dana éppen őrjöngeni készül. – Nick, ő itt Dana-Rose Delancie lenne, aki… - nem hallgatta tovább, helyette berohant a táskájáért, majd el is szaladt a döbbent társaság mellett és a liftbe beszállva felhívta egyetlen errefelé tartózkodó ismerősét. Savanna Williams-et.