2014. február 5., szerda

02. Nickki

Hahi mindenkinek :):*

Egész pontosan jó estét. :) Meghoztam az új fejezetet, ahol az új főszereplő is felbukkan. Sőt! ;) Jó olvasást! 

§


Nickki Keenear kiesett az ágyából az utazás napján. Az ágy mellett heverésző kutya erre ugrott egyet, majd fújtatva odébb ment és folytatta azt, amiben ez a lány megzavarta: az alvást. Nickkinek viszont nem szabadott aludnia. Ma végre kiléphet liverpool-i otthonukból és augusztus végéig – legalábbis elméletben – vissza sem jön. Elképzelte a napját, miközben feltápászkodott a padlóról. Felveszi a csinos sárga ruháját, édesanyja befonja a haját, bátyja és apukája kiviszi a reptérre őt, majd néhány órás repülőút után üdén és frissen leszáll Párizsban, ahol a nagymamájuk unokatestvérének harmadik fiának volt felesége várja. Vagyis, ha minden igaz. Nem volt biztos benne, kinek a hoteljében tölti a nyarat, de azt tudta, hogy elég nyakatekert oldalról rokonok. Sőt, még azok sem! Nem is tudja elképzelni, hogyan találta meg ez a francia nő őt, itt Angliában, de buta lett volna nemet mondani nagylelkű ajánlatára. 

Elment lezuhanyozni, hisz egyik fárasztó rémálma közben szokás szerint kiizzadt. A víz valamiért rettenetesen hideg volt, így a tökéletes nap eddig nem igazán sikerült. Végül kiugrabugrált a zuhanykabinból, mintegy jéggé fagyva. A kicsi szekrényében megpróbálta előkeresni a sárga szoknyát, amit már napok óta tervez felvenni, ám az nincsen meg. 

Nickki feltúrja édesanyja szekrényét, a szennyest, a frissen mosott ruhákat, a vasalnivalókat, de a szép nyakbakötős ruha nincsen meg. Nyöszörögni kezd, de nem megy az anyukájához, hogy ő tette-e el, mert tudja, ilyenkor soha nem ér rá, és talán még le is szidná, hogy miért késlekedik.

Így kénytelen felvenni a piros inget a fekete nadrágjával. Ez annyira hétköznapi szerelés, ő nem így akart Párizsba menni. Le fog égni, a fene vinné el! Belebújik edzőcipőjébe és lecipeli az utazótáskáját. Abban van az összes holmija, amit szükségesnek tart az utazáson. Lent már mindenki végzett a reggelijével. Gyorsan feltűzte még mindig kócos haját és nekiállt enni. Szülei és bátyja épp ekkor lép be az étkezőbe, nyilván a nappaliban voltak.
- Sziasztok! – köszönt teli szájjal Nickki. Keith biccentett, majd tovább is indult a szobájába.
- Hogy aludtál? – kérdezte apja, miközben az aznapi újságot szemlélte.
- Jól, köszönöm – jelentett ki Nickki és lenyelte a szájában lévő falatot.
- Ugye tudod, hogy abban a „hogy is hívják” hotelében nem ehetsz így? – kérdezte anyja morcosan. Ő nagyon ellenezte az utazást, Keith-t is csak azért tudja itthon tartani egy rövid ideig, mert a bátyjának még nem volt útlevele. Anyja pedig biztos, ami biztos alapon, csináltat neki. 

Nickki mélyet sóhajtott, de magában igazat adott anyjának. Viszont nem válaszolt erre, helyette megkérdezte anyját, hogy hajlandó-e befonni a haját. – Nincs időnk rá! Mindjárt indul a géped, kislányom, te pedig inkább vidd ki a reptérre a lányodat, mintsem ezt a szennylapot olvasd! – bökte meg apu vállát anya a főzőkanállal, majd kiáltott Keith-nek. Nickki pánikszerűen berohant a fürdőbe és háromszor végigrántotta a haján a kefét. Így lett a tökéletes nap többi pontjából füstbe ment terv. Meg hát hogyan is tudna pihenni a gépen? Soha nem repült még. 

Nickki még felrohant az emeletre és elbúcsúzott szeretett kutyájától, Atlasztól, akit csak a nyár közepén láthat viszont, mikor a szüleik ellátogatnak hozzájuk, Párizsba. Már várja, hogy odaérjen, de sokkal nyugodtabb lenne, ha bátyja is jöhetne. Erre azonban nincs esély. Ő csak egy hét múlva utazik utána abba a csodás, hatalmas városba.

~ Nickki ~

Idegesen fészkelődök a repülőn, már rég bekötöttem az övemet, aztán ellenőriztem, hogy biztosan jól vagyok-e bekötve. Aztán mikor ezt harmadszorra eljátszanám, a mellettem ülő nő csúnya pillantást vet rám. Biztos, hogy ezek után nem lesz kedve duncsizni. 
 
Előveszem Shakespeare egyik művét, név szerint a Szentivánéji álmot, majd elmerültem a sorok között. Imádom az öreg irományait, nagy kedvencem még a Vízkereszt, vagy amit akartok, Sok hűhó semmiért vagy – elég közhelyesen – a Rómeó és Júlia. Egész életemben csak Shakespeare könyveit voltam képes elolvasni, mást azonnal meguntam az első pár fejezet után.
Az út egészen hosszú volt számomra, így sikerült ismét befejeznem a könyvet. Szerintem el fogom még egyszer olvasni, hisz a repülési miatti gyomoridegtől nem sok mindent fogtam fel belőle. Mikor eltettem a táskámba, már be is jelentették, hogy hamarosan leszállunk.
Fejfájósan kászálódtam ki a gépből, azonnal hasra is estem, mikor végre rendes talaj volt a lábam alatt. A térdemet sikerült lenyúznom, így kicsit húztam a lábamat a váróteremig. A fénykép alapján, amit Carry Lacroix-ról, a vendéglátómról kaptam, elkezdtem keresni a tömegben a hölgyet.
Egy fekete öltönyös férfin megakadt a tekintetem, mert a kezében tartott táblára az én nevem volt írva. Bizonytalanul elindultam felé. 

- Én vagyok Nickki. Nickki Keenaer – mondtam neki, mire mogorván vállat vont és kinyitotta előttem az ajtót. Vállat vonva beléptem a kocsiba, de a másik lábam beakadt és így szó szerint beestem a nagy fekete autóba. Elfintorodtam, mert a fájós térdemet sikerült beütnöm, majd berángattam magam után a táskámat is, végül csak sikerült beülnöm az autóba és becsuknom az ajtóját.
- Mondja, merre megyünk? – kérdeztem és kinéztem az ablakon. Semmi olyat nem láttam, ami érdekes lett volna. Messze mintha felvillant volna a LaFayette, de egyébként  tényleg semmit nem láttam.
- A hotelbe – felelte a sofőröm szűkszavúan. Nagyon izgatottan nézek körül, pedig tényleg nincs semmi látnivaló. De ez Párizs, szóval nagyon lelkes vagyok.

Ezután össze-vissza csacsogtam és nekem elég volt az, hogy a sofőr hallgat, bár elképzelhető, hogy nem is figyel rám, de sebaj. Gyorsan felhívtam anyáékat, hogy ideértem, minden rendben, és nekik is elkezdtem mesélni, hogy lehet láttam a LaFayette-t, de őket még annyira sem érdekelte a mondanivalóm, mint a sofőrt. Körülbelül egy szinten voltak.
Végül megérkeztünk egy csodálatos építményhez, nagy volt és előkelő, hirtelen rájöttem, hogy én ehhez a helyhez túlságosan egyszerű vagyok. A kocsiból is kiestem, így még egyszer beütöttem a térdemet. Letöröltem néhány kigördülő könnycseppet és elindultam arra, amerre a sofőr is ment. A bejáratnál Carry Lacroix várt, királykék ruhában, lágy hullámos hajjal és bokatörő tűsarkúban. Igen, ő lesz az.
Odalépkedek hozzá, de közben kicsit megbotlom, majd átölelem a nőt.
- Szia Carry – tegezem le azonnal. 

- Miel, Nickki! – ejtette ki a nevemet furcsácska hanglejtéssel. Szimpatikus volt, azonnal megkedveltem, bár szörnyen nézhetünk ki egymás mellett. Ő túl kifinomult és elegáns mellettem, de ez nem zavart. – Szólok Damiennek, chery, hogy vigye fel a csomagodat – azzal intett egy nagyon szimpatikus szőke srácnak, aki azonnal elvette az utazótáskámat és előrerohant. – Csak ennyi cuccod van? – kérdezte döbbenten Carry, kissé ellenszenvesen méregette a srác kezében lévő táskámat, majd alig láthatóan vállat vont és beterelgetett az ajtón.
Az előcsarnokon gyorsan keresztülvágtunk és beszálltunk egy külön liftbe. Damien, a szőke srác, ahogy láttam, egy másikkal ment. Körülbelül 11 óra lehetett, talán dél. amikor felértünk a lifttel, ledöbbentem. Hatalmas nappali szerűségbe érkeztünk, a kanapék alatt puha szőnyegek voltak, és az egész karamella színű és bézs volt.
Carry néni magyarázott valamit, de csak fél füllel hallgattam, mert gyönyörködtem és utólag lepődtem meg azon, hogy még külön a cuccomat is más hozza fel helyettem. Ez annyira más világ!
Az egyik ajtón ekkor kilépett egy szőke lány és megigazította tökéletes alakján a szoknyáját. Biztos valami modell, aki Carry néni egyik barátnője. Tejfölös hajába nagyszemüveg volt tűzve, bőre fehérebb volt az átlagosnál. Vékony, kissé talán sovány alkata volt és eléggé törékeny kinézete. Ennek ellenére látszott, hogy jól él. Olyan tipikus gazdag lány kinézete volt. Gyanúsan méregetett minket, viselkedése unszimpatikus volt, orrát felhúzta és a kék szeme olyan hideget sugárzott, mint a reggeli zuhanyom. Szép volt, nagyon is, de mégis rosszul lettem mellette. Pláne, hogy tökéletes, nyúlánk alakja mellett azonnal előjött az önértékelési problémám, amit eddig gondosan magamba temettem. Azt hiszem, nem leszünk valami jóban. 

- Miel, úgy örülök, hogy itt vagy! Hadd mutassam be a jövendőbeli szobatársadat! – mutatott rám Carry néni, mire majdnem elájultam. Ezzel a lánnyal leszek egy szobában? Az lehetetlen! Az első pillanatban szétcincál azzal a gyilkos pillantásával.
- A mimet? Ugye nem gondolod komolyan, hogy szobatársam lesz? – hangjának gyönyörű dallamossága volt, kissé furcsa kiejtése, mégis megerősítette bennem azt a gondolatot, hogy ő bizony tökéletes. De máris macska módjára vinnyogott. Valószínűleg ő sem számított erre.
- Chery, ne aggódj, csak egy a hálószobátok – próbálta javítani a helyzetet Carry néni, de a lány máris dühös lett. - Nick, ő itt Dana-Rose Delancie lenne, aki… - Mint megtudtam, Dana-Rose beszaladt egy névtáblás szobába, majd a táskájával el is iramodott mellettünk, miközben a telefonját nyomkodta.
Csak egy lesz a hálószobánk. Ez a gondolat járt a fejemben. Csak szobatársak. Ez a lány engem tényleg meg fog ölni. Szájhúzva követtem Damient. A szoba egyszerű volt, két hatalmas ággyal és egy öltözőasztallal, amit a lány már el is rendezett. Volt egy fürdő hatalmas ablakokkal, vagyis inkább üvegekkel, ahonnan egy városrészre lehetett látni, a gardrób pedig már be is volt rendezve a szőke lány által. 

Damien még megkérdezte, hogy kérek-e valamit, de én nemet mondtam. Körül szerettem volna nézni a lakosztályomban. Vagyis lakosztályunkban. Annyira furcsa erre gondolni. Arra is, hogy ketten leszünk, de arra pláne, hogy lakosztályom van. A szobámban jóformán csak az ágynak van elég helye, a szekrényemet alig lehetett bepréselni oda. De ez valami hatalmas!
A gardrób, vagy nappali, vagy valami ilyesmi már tényleg be volt rendezve. A falon profi kezek által készült rajzos portrék voltak, csak Marilyn Monroe-t ismertem fel a kandalló tetején. De azt láttam, hogy kézzel készültek. 

Az első szekrény tele volt nadrágokkal. Az alsó polcon egy rakat női magazin volt, amiket én soha nem olvastam, ám most mégis kíváncsian pillantottam beléjük. Az oldalak szélén gyöngykézírással különböző dolgok voltak feljegyezve, minden a divatról szólt. Nem is nézek ki mást ebből a Dana-Rose-ból. A következők, amiket megpillantok néhány vázlatfüzet. Tudom, hogy nem szabadna beléjük néznem, de nagy a kísértés, hogy kissé felfedezzem ijesztő lakótársamat. Gyönyörű rajzok sorakoztak bennük, többnyire egy épületről és ruhatervekről. Volt ott minimum öt fotóalbum is, amikben az az épület szerepelt, mint a rajzokon. Régi volt és lerobbant. Fogalmam sincs miért volt ennyire oda érte a lány.


Ezek után próbáltam minden visszarendezni úgy, ahogy ő hagyta, de az egyik albumban véletlenül elszakítottam egy képet. Körülbelül a feléig tépődött el, de nagyon látszott volna rajta, ha megragasztom, így végül inkább becsuktam és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez a lány fel fog akasztani, ha meglátja.
Körülnéztem a szekrényekben, de úgy tűnik Dana-Rose tényleg nem számított vendégekre, mert minden négyzetcentimétert gondosan kihasznált. Mindent a ruhái borítottak. Végül kipakoltam a cuccom az egyik kanapészerűségre, kupacokba rendeztem őket, azt a néhány kiegészítőt, amit hoztam, pedig a szobában lévő öltözőasztalra raktam. Kíváncsian belepillantottam a fiókokba és majdnem hanyatt vágódtam a döbbenettől: a fiókban néhány ékszeren kívül négyfajta gyógyszert fedeztem fel. Miután anya orvos, tudtam, hogy ezek mik. Egy nyugtató volt, Xanax, két fajta fájdalomcsillapító, és morfium. Ezeket pedig nem írják fel akárkiknek. Kezdett egyre furcsább lenni számomra Dana-Rose. Vagy hatalmas és végzetes fájdalmai vannak, vagy… drogozik.

*

Dana eszeveszett módon rohant végig Párizs utcáin. Fogalma sem volt hova ment, azt tudta, hogy az Eiffel tornyot követte. Minden egyes rugalmas lépésével egyre és egyre közelebb ért a nevezetességhez. Közben pedig szüntelenül próbálta felhívni író barátnőjét, aki itt Párizsban élt. Savanna. Ez a nő mentette meg az életét.
Savanna Williams író, jó ideig Floridában tengette mindennapjait, ott ismerte meg a szerencsétlen sorsú 14 éves kislányt, aki minden este egy pisztoly társaságában iszogatott egy jacksonville-i sikátorban. Ezt a kislányt Jenna Jareau-nak hívták. Az apja a heroin rabja volt, anyja pedig skizofrén, így nem tudta gondozni a lányt.
Savanna kicsit kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait és arrébb tolta az írógépet az asztalon. A pincérnő hozott neki még egy cappucinót, majd el is ment. Elgondolkozott, szinte biztos volt benne, hogy otthon hagyta a mobilját. És volt egy olyan érzése, hogy épp most keresik. A kiadója biztos nem lehet, ők bármilyen módon megoldották volna, hogy elérhessék. Talán Dana hívta, hiszen tudja, hogy itt Párizsban. Az a rémes nőszemély, Carry Lacroix hívta meg. Ha ezt előtte tudta volna, egészen biztos elcitálja a lányt Monte Carlóba, de így már semmi esélye sincs. 

Megrázta a fejét és Danára gondolt. Annyira szereti azt a lányt. Megérdemelte a segítséget. Első sikerkönyve is róla szólt. Sőt, a többibe is megjelenik, mert nem tudja kiverni azt a lányt a fejéből. Annyira emlékszik, mikor még Jenna Jareau-ként tengette a mindennapjait. A kicsi JJ. 14 évesen már ivott. Halványan elmosolyodott, hiszen tudta, mennyire gyűlölte az italt, de tudta, hogy muszáj volt. Különben úgy végzi, mint a szülei. El akarta rettenteni magát. Kipróbálta azt, amit nem szabadott volna. Savanna volt az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy a lány jól teszi. Igyon, cigarettázzon, amit akar. Az volt a varázsa, hogy JJ megtanulta, hogy azt nem szabad. Annyira kíváncsi kislány volt. Meg akarta ismerni a rosszat, hogy tudja, miért kerülje el. És ezért tisztelte őt annyira.
Aztán Dana-Rose Delancie lett belőle. Valahogy mindig sikerült neki, hogy egyforma magánhangzója legyen a nevének. Savanna emlékezett rá, mennyire nehéz volt neki átszokni 16 évesen a második nevére. Ez is mosolygásra késztette. Dana mindig elérte, hogy vigyorogjon.
Újra maga elé rántotta az írógépet és pötyögött pár sort. A legújabb könyvének első sorait írta. De még mindig benne volt az érzés, hogy keresi valaki telefonon. Biztos az anyja volt, megint nem tudja eldönteni, hogy mihez kezdjen a pénzével. Legyintett és tovább gépelt.

~ Dana ~

Az ember már a barátaira sem számíthat – gondolkodtam magamban és a táskámba vágtam a telefont. Szívem szerint visszamentem volna a hotelbe, kivágom azt ablakon ezt a kiscsajt és azonnal hazautaznék, hogy újabb nyarat töltsek el az omladozó és hűvös ruhagyári falak közt. Mit képzel Carry néni? Öt évesen még elmegy, ha szobatársat kap az ember, de 18 évesen kicsit cinkes a dolog. Kicsit nagyon. Kínomban végül felhívtam Joe-t, hogy kezdjek magammal mégis valamit és közben fizettem egy belépőt az Eiffel toronyba. Hosszú út, magaslati levegő. Ennél talán csak a Machu Picchu megmászása lenne felüdítőbb. Idegbajt kapok, ha Joe sem veszi fel. De nem, ő is elérhetetlen. Menjen a pokolba a mindenki. 

Szememet végigfutottam a névjegyzéken, miközben millió turistával elkezdtem felbaktatni a torony tetejéig. Ha szerencsém van, a nagy részük kidől félúton, mert akkor nem lesz akkora tömeg a tetején sem.
Ezer meg ezer nevet láttam a telefonomba, de mégsem volt senki, akit hívhattam volna. Végül senkit nem hívtam. Helyette próbáltam élvezni a látványt, amit Párizs nyújtott. Ahogy feljebb értünk, látszott a Diadalív, alattam pedig elterült teljes valójában a Sanzelizé. Végig akarok rajta sétálni.
Gondosan lépcsőztem egyre feljebb és feljebb. A legtetején álltam. Nemcsak az Eiffel torony legtetején, úgy éreztem Párizs tetején. Annyira varázslatos volt. Csak én és a város. Ez volt az a fajta szabadság, amit a szüleim, és talán én is soha nem éltünk át. Ők érthető okokból kifolyólag. Én pedig… Nem tudom. Képtelen vagyok szabadnak lenni. A gondolat, ami megmosolyogtatott az volt, hogy még a töménytelen mennyiségű gyógyszer sem.
Kicsit kihajoltam a korlátról, amikor meglöktek, és ha nem lennék olyan fizimiskájú, mint amilyen, valószínűleg kiszédülök. Így viszont csak meginogtam és szitkozódtam. Megfordultam, de senki olyat nem láttam, aki meglökhetett volna. Vagyis volt, de ő épp a földön ült. Vagy valami kínlódásszerű dolgot végzett. Felé nyújtottam kezemet.

*

Theo Morgan a földön ült, vagyis az Eiffel torony tetején, és szédült a magasságtól. Ebből kifolyólag meglökte a halál nyugodt szőke lányt, aki ott támaszkodott. A lány szitkozódott ugyan, de nem volt dühös. Inkább felé nyújtotta a kezét.
- Köszönöm, akarom mondani bocsánat – fogadta el a vékony segítő kezet, ami meglepően jó erővel húzta fel a földről.
- Semmi baj – mondta a lány hideg hanggal, kissé furcsa kiejtéssel, ami arra engedett következtetni, hogy nem francia, aztán el is indult lefelé. Theo azonban nem akarta elengedni a lányt. Másodéves olt médiaszakon és pont ilyen lányt keresett az egyik interjújához.
- Pardon, feltehetnék néhány kérdést? – kérdezte reménykedve. A szőkeség furcsán pillantott rá. – Annyira emlékeztetsz valakire – motyogott magában, azonban a lány meghallotta és legnagyobb döbbenetére felnevetett. 

- Savanna Williams – vigyorgott és akkor Theo-nak is beugrott. az egyik kedvenc írónője volt, valóban nagyon hasonlítottak. – Feltehetsz – biccentett a lány. ű
- Öhm, oké, szóval… Mi a neved? – remegett zavartan Teho hangja.
- Nem harapok! Delancie. Dana Delancie – mosolygott immár Dana az ideges Theo-ra.
- Mit tetszik Párizsban? – kérdezett újból. Még mindig zavart volt. Eddig senki nem volt hajlandó megállni a kedvéért. Biztos, hogy nem idevalósi.
- Más – gondolkozott el Dana. – Úgy értem, floridai vagyok, tegnap érkeztem és nagyon más, mint például Jacksonville – magyarázta. Ekkor azonban megcsörrent a mobilja és Carry néni vigyorgott vissza a képernyőről. Kinyomta a telefont, majd sajnálkozva Theo-ra nézett. – Bocsáss meg, megléptem a nénikém elől, már keres is – húzta el a száját Dana. Színészi tehetsége van neki, mi tagadás.  
- Semmi baj, köszönöm az idődet – motyogta kicsit elkeseredetten, de azért belül mosolygott a megfogalmazáson. Meglépett.     
- Figyelj, itt a számom – firkantotta le a srác noteszébe a számot. – Hívj, délután egytől este 11-ig elérhető vagyok – vigyorgott. – Amúgy mi a neved? – lepődött meg.
- Theo Morgan és tényleg köszönöm – hálálkodott és megigazította a mellényét.
- Örültem Theo, de most rohanok, hátha még nem nyomoztat az FBI-al a nénikém – mosolyodott el és tényleg elkezdett lerohanni. Csodálatos. Tönkretették a szabad pillanatit. Visszamehet a torony tetejére a bármikor, de nem lesz meg az érzés. 

Téves számot adott meg. Savannáét. Látta Theo-n a rajongást lökött írónője iránt, szóval hívja csak kedves barátnőjét. Ez lesz a büntetése, amiért neki nem vette fel a telefont.
Trinian vigyorral a képén sietett vissza a hotelbe és azon gondolkozott, hogy mennyire hiányzott neki egy kis gonoszság. Hisz ő maga Dana Trinian.
Ezt pedig Párizs sem változtatja meg benne. Soha.