2014. január 25., szombat

01. Ha Trinian nyaralni megy...

Bonjour! 

Szép jó estét minden kedves olvasómnak, folytatódik a történet. :) Sajnálom az egy hét kimaradást, de most megérkezett az első fejezet, ami a szokásos hosszúságnak a duplája lett. Jó olvasást! :)

Ui.: Nézzétek meg a trailert, véleményeim szerint csodás lett, valamint remélem az új dizájn is tetszik! :)

§

Dana nagyon nyújtózkodva kelt fel az ágyából és hirtelen vissza is zuhant. Egy másodpercig döbbenten bámulta a plafont, majd nehézkesen sikerült újra felállnia. Legnagyobb meglepetésére nekitántorodott az ajtónak és alig sikerült megkapaszkodnia a keretben. 

- Ó, hogy az a… - a lány ezek után kóvályogva lesétált az ebédlőbe és kétféle fájdalomcsillapítót vett be. A gyógyszer túladagolástól nem félt, drogozott már néhányszor, csupán a szerek hatásának megfigyelése céljából. Dana Trinian ugyanis nagyon alapos lány volt. 14 éves korában már tudta, milyen lenne hogyha leitatnák, 16 évesen cigarettázott egy hónapig, hogy biztos legyen benne, hogy a jövőben nem akar. Tavaly pedig próbálta a drogokat is és jobban bírta, mint gondolta volna. 


Így a lórúgás fájdalomcsillapítók nem okoztak gondot. Ezután elindult felöltözni vissza az emeletre. Itt, feléjük, Floridában még mindig esett az eső, így elhúzott szájjal rángatott ki egy hosszúszárú nadrágot a szekrényéből. Nevelőapja nem volt itthon, dolgozott. Bár megígérte, hogy, kiviszi Danát a reptérre, hagyott egy üzenetet, hogy mégsem és jó utat kíván neki. 

Trinian belebújt a bakancsába, de újra megingott lábain. Sejtette, hogy lesznek fájdalmai, hisz a tegnapi lovaglóedzés során sikerült tökéletesen leesnie a lóról. Dana Trinian ugyanis lovagolt. Komoly zsoké lány volt és tereplovas, aki előtt nagy jövő áll. Már ha addig nem zúzza halálra magát. Így is volt elég balesete. Nem kell még egy! 

Megigazította a zakóját, majd fogta a poggyászát, a kézitáskáját, egy magazint és a mobilját, majd elindult kifelé a házból. Egy pillanatra elérzékenyülve gondolt arra, hogy egész nyáron nem látja szeretett otthonát, aztán elgondolkozva rájött, hogy neki soha nem volt igazi otthona. 

A szülei nem bántak jól vele, így került Joe Delancie-hoz 16 éves korában. Az esetről nem szeretett mesélni. El kellene mesélnem már, mi fáj igazán, de azt sem tudom minek örültem utoljára – gondolta keserűen. Dana Trinian nem volt mindig egy vidám lány. Sőt, szinte soha, hiába szereti annyira Joe. Igaz, milliószor jobb élete van, mint azelőtt, mégis annyira rossz érzés kerülgeti, ha a saját létére gondol. 

Ezzel a rossz érzéssel szállt be a neki rendelt taxiba, és kérte a sofőrt, hogy némi kitérővel menjenek el a reptérre. Ott, Floridában volt egy nagy és régi gyár, amit Dana imádott. Nem egyszer meg is fordult benne, gondosan dokumentálva minden lépését. Itt dolgozott egy rokona, aki az egész életét a férfidivatnak szentelte. Ez persze jó rég történt. Az öreg akkor minden héten Kölnbe, Milánóba, New York-ba és Párizsba utazott. Danának az egyetlen emléke egy fekete, karcsúsított férfi zakó volt, amelyet képes volt reggeltől estig hordani. Ettől a gyártól akart elbúcsúzni, hiszen egyébként mindennap meglátogatta a régi, omladozó és legfőképp bezárt ruhagyárat. 

Gyorsan kiugrott az autóból és letépett egy mezei kisvirágot és megpróbálta odakötni a vastag kerítéshez. Egy kis ügyetlenkedés után sikerült neki, majd dobott egy puszit az épületnek és visszaszállt a taxiba. Majd ha Párizsba ért, visszanézi a fotóit.
Miután a taxis kirakta a reptéren, Dana elindult felszállni. A csomagját leadta, majd beállt a tengernyi hosszú sorba egy beszállókártyáért. Elindult a kiplakátolt kapuk felé, amerre a biztonsági ellenőrzések is találhatóak.
- Kisasszony, ez szúróeszköznek minősül! – lengette meg az orra előtt a hegyes gyűrűjét az egyik ellenőr.
- Kérem, az egy gyűrű! – idegeskedett. – Tavalyi, a Claire’s –ből van – siránkozott, hiszen szerette azt a gyűrűt, mint minden kiegészítőjét. – Tudja, mit tegye el és adja oda a lányának! – legyintett durcásan, majd mikor a másik ellenőr közölte, hogy lehet indulni, elment és vásárolt még egy People magazint a táskájában lapuló Vouge mellé. Hála ruhagyáras rokonának, régóta tervezgette, hogy ilyen pályán indul el, tehát reggeltől estig követte a divatot. 

Jó 20 perc is eltelt, mire megnyitották a kapukat. Trinian útlevelét megnézték a beszállókártyájával együtt, majd engedték fel az első osztályra. Nénikéje ugyanis oda foglalt neki jegyet.
Az úton előszedte nagy vázlatfüzetét és kiterítve az étkezőasztalra magazinjait elkezdett tervezgetni. Az út sokáig tartott, persze, este későn ért csak oda, bár még világos volt. 

Egyfelől imádott utazni. A repülőgép volt a másik otthona. Bár, ahogy mondtam, neki nem igazán volt otthona. Lehet, hogy volt, de soha nem érezte igazán annak. Inkább csak egy hely, ahol az ágya, az íróasztala és a fürdője volt. Ezért soha nem kötődött semmihez és senkihez.
Leszállva a repülőgépről, elindult összeszedni árva poggyászát, majd a fekete limuzin keresésére indult, amelyben nagynénjét remélni vélte. 

Jó ideig kellett rohangálnia a reptéren, mire megtalálta a nőt. Az tipikus francia volt. Kis fekete ruha feszült karcsú alakjára, hegyes orrú magassarkú cipőt viselt, hajában pedig fekete tüll terült el.
- Mintha gyászolna – motyogott magába Dana, majd közelebb merészkedett a lesifotósokkal körülvett autóhoz. Nagynénje erős sminket viselt, szeme fekete tussal kihúzva, ajkain vörös rúzs ékeskedett. Mint mondtam, tipikus francia nő.

- Édes, drága Danám, chery! – kiáltott nagyot és Dana nyakába vetette magát. – Úgy örülök, hogy végre ideértél és együtt tölthetjük a nyarat, miel! – szavaiba keverte a franciát és úgy örült a lánynak, mintha még soha nem látta volna. Részben így is volt. Egyszer találkoztak, mikor Carry-nek halaszthatatlan ügye volt Floridában. Legközelebb a szalagavatón telefonált, hogyha van kedve az érettségi után legyen nála a nyári szünetben.
- Én is örülök, Carry néni! – paskolta meg Trinian a hátát a nőnek. – Nem lehetne, hogy beszálljunk az autóba és elinduljunk a hoteledbe? Zavarnak a fotósok – közölte hideg pillantást vetve a paparazzikra.
- De, hogyne, persze! – bólogatott a nő, mire egy szőke, magas srác azonnal kinyitotta az ajtót és segített beülni, majd Dana csomagját elvéve a sofőr kezébe nyomta és beszállt velünk szembe. – Ő Damien, drágám! Segíteni fog neked, míg Párizsban vagy! – vigyorgott a srácra, aki áhítattal bámult Carry-re.
- Dana Trinian – nyújtotta a lány kecsesen a kezét és megrázta Damienét. Attól a pillanattól kezdve, hogy Dana-Rose Delancie, Dana Trinian, vagy akárhogy is hívják, beszállt abba a kocsiba, elkezdődött egy rendhagyó párizsi vakáció.

~ Dana ~

A lábam még mindig hasogatott a kezemmel és bordámmal egyetemben, így előhalásztam a táskámból egy újabb adag nyugtatót és fájdalomcsillapítót, majd a mentes ásványvizemmel bekaptam őket, remélve, hogy egy kicsit enyhíti a fájdalmat, melyet éreztem.
Őszintén szólva egy idő után számat húzva álltam hozzá a vakációhoz, hiszen egy vadidegen akar vendégül látni, nem beszélve arról, hogy ez a Damien srác is „segíteni” fog. Ennek ellenére jó fejet vágtam Carry néni hisztijéhez, aki minden második mondatában chery-zett és mielezett, amik annyit tettek: édesem, drágám.
- Ha nem bánod, telefonálok – mutattam fel a mobilomat, majd tárcsáztam apát.
- Ha nem az Eiffel-toronyra néz a szobád, hazahozlak – szólt bele köszönés nélkül röhögéssel Joe.
- Leteszlek – fenyegetőztem.
- Milyen utad volt? – kérdezte valamivel komolyabban.
- Tűrhető, normális. Rajzolgattam, meg minden – rántottam vállat, bár ő ezt nem láthatta.
- Megint a ruhagyáras hülyeség miatt? Szokj le róla! – mondta halál nyugodtan, holott tudtam, hogy ideges emiatt. Valamiért nem szerette, hogy a régi gyár körül legyeskedem évek óta.
- Tényleg leteszlek – röhögtem. – Majd hívlak, ha hazaértem – és tényleg letettem. Még kiabált valami olyasmit, hogy én ezt még megbánom, de tudtam, hogy csak viccel. Biztos hívom még, ha mégsem és ha meg is bánnám, akkor sem bánnám meg, mert Trinian vagyok. Egy Trinian pedig nem bánkódik.
Lassan megérkeztünk a hotelhez, ami valami óriási volt. Sőt, még annál is óriásibb volt! Erkélyek, oszlopok… Gyönyörű és elegáns, bár nem annyira szívlelem az ilyet, de ha nénikémnek ez tetszik, akkor így legyen. 

Az előcsarnok is egészen szép volt, de nem tetszett annyira, hogy kellőképp megnézzem. Nem mondom azt, hogy fáradt lettem volna, de már szerettem volna elnyúlni egy kicsit a szobámban. Még rajzolni pár ruhatervet, századszorra is megnézni a ruhagyáras fotóimat, eltűnni a nyilvánosság elől, kipakolni, rendezkedni. Így el is kéredzkedtem.

- Damien megmutatja a szobádat, miel – csókolt arcon Carry néni, majd átölelt és Damien után mutatott. A bébiszitterem a lift felé cipelte a csomagomat és sürgető mozdulatot tett, hogy siessek utána. Szemforgatva átöleltem a magazinjaimat és megigazítottam a vállamon a táskám, majd ténylegesen elindultam az előcsarnok végében lévő lift felé. Több volt egymás mellett, amibe a szőke srác szállt be, arra azt volt írva, hogy a tulajdonos és személyes vendégei használhatják, kóddal lehetett csak hívni.
Mentünk jó néhány emeletet, még talán pár perc is eltelt, mire felértünk a hetedikre. Ott egy hatalmas lakosztály terült el, a nappaliba vezetett a lift, ami körülbelül akkora lehetett, mint a floridai házunk kétszer egymás mellett. Csomó ajtó vezetett mindenfelé, de Damien megcélozta azt, amin egy tábla lógott. „Trinian”. Elvigyorodtam. 

- Ez a hálószobába nyílik, onnan vezet még egy  fürdőbe, egy másik pedig egy nappali vagy gardróbszerű szobába. Mert sok ruhád van. Én elmegyek a földszintre intézni a további dolgaim – furcsán beszélt, így hamarosan rájöttem, hogy hiába angolos a neve, Damien francia. Annyira érdekesen beszélt, hogy sikerült fenntartania a mosolyomat az arcomon.

- Damien! Hoznál nekem egy kávét? – kérdeztem és gyorsan a farzsebembe csúsztattam a kezemet, hogy ne tudjam tekergetni a gyűrűmet. Ez akkor volt, mikor valami rosszat akartam csinálni. Ő ezt persze nem tudhatja, de ne tűnjön fel neki ez az aprócska rossz tulajdonságom. 

- Hogyne! Milyet? – kérdezte készségesen, miközben mégsem sietett vissza a munkájához, hanem inkább beterelt a szobába, ahol két ágy volt. – Mindj… - kezdte a mondatot, de azonnal közbevágtam.
- Miért van itt két ágy? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig vállat rántott, majd a fejét ingatta, hogy nem tudja. – Annyi baj legyen – morogtam. – Cukorral, édesítővel és egy kicsi tejjel. Legyen a tetején tejszínhab és hozzál mellé fel fahéjat. Fahéj nélkül nem iszom kávét – vigyorogtam immár rosszindulatúan, hiszen még nem volt olyan ember, aki tudott nekem olyan kávét felszolgálni, amilyet én szerettem volna. Én meg tudtam ezt csinálni, nem nagy ördöngösség, de valamiért másnak nem sikerült. Miért sikerülne neki? Ez a gondolat nagyon felvidított.

- Azonnal – bólogatott megszeppenve. – Ott a fürdő, erre gardróbszoba – mutogatott, majd lerakta az ágyra a csomagom és kiszaladt. Azt hiszem, fél tőlem.
Az orromat felhúztam, nem tetszett a szoba. Túl egyszerű volt. A fürdőből csodálatos kilátás nyílik egy városrészre, a nappalis gardróbba pedig szerelmes lettem. Letisztult fehér, közepén a sok-sok csomagommal. Azonnal idehúztam a bőröndöm és szó szerint kidöntöttem. Majd levettem a zakóm, lerúgtam a cipőm és átöltöztem egy kényelmesebb cuccba. Egészen pontosan ez egy szoknya, top és egy flip flop papucs volt. Ezután elkezdtem szanaszét pakolászni a bőröndöket és minden szekrényajtót kitártam.
- Nacik, felsők, cipők, táskák, szoknyák, vállfások – dünnyögtem magamban és a szekrényeket méregettem. A vállfás ruháimat szépen egyesével kibontottam az otromba szürke ruhazsákokból és beakasztottam őket a szekrénybe, vigyázva, hogy a finom anyagok még csak ne is érintsék egymást. Ezután a farmereim és egyéb nadrágjaim kaptak helyet az első szekrényben. Rájöttem, hogy a szekrény legalsó polcát még ki tudom használni, így oda kerültek a magazinjaim, divatkönyveim, vázlatfüzetek és a többi ezzel kapcsolatos cuccom.  

A földön ücsörögve hajtogattam a felsőimet és azon gondolkoztam, hogy ez a sok tükör milyen praktikus, bár kandalló nem tudom minek, de az biztos, hogy jól festett. A fehér kanapékat beterítette a sok ruhám, a vele szemben lévő üvegasztalra és a hozzátartozó székekre a kismillió kiegészítőmet pakoltam, és előre fogtam a fejem, hogy hova kerülnek a sminkjeim meg a magammal hozott festmények, portrék, képek. Végül a kedvencemet, ami nélkül nem megyek sehova a kandalló tetejére tettem. Marilyn Monroe-t ábrázolja. Imádom azt a nőt. 

Elnyúltam a sok ruha között, majd nagy nehezem feltápászkodtam és elmásztam a válltáskámig, ami ott maradt a szobába. Előszedtem belőle a fájdalomcsillapítómat és a méregerős nyugtatómat, ez egy kis vízzel be is került a szervezetembe. Az előzőt azért, mert még fájtak a bordáim az eséstől, a második szintén, bár jelentősen benne voltak a rohamaim is.

Nyújtózkodva visszavetődtem a nappalimba és tovább pakolásztam. A kiegészítőket egy az egyben beleszórtam a hálószobában lévő öltözőasztal fiókjába, a sminkekkel együtt. Aztán a többi képemet, amik többnyire híres sztárokat és divattervezőket ábrázoltak – James Dean, Audrey Hepburn, Brigitte Bardot, Christian Dior, Hubert de Givenchy – kiraktam az engem körülvevő falakra. Végül egy-két ruha kint maradt, azokat szeretném még az elkövetkezendő napokban felvenni, ezenkívül minden más már a szekrényeimben foglalt helyet. Nagy levegőt vettem, beültem a hálóban lévő tükör elé, kifésültem a hajamat és megigazítottam a sminkemet. 

Bekaptam egy fél, kis töredéknyi morfium-tablettát, majd rámosolyogtam a tükörképemre és kisétáltam. Felfedeztem a lakosztály többi részét, majd véletlenül az órára tévedt a tekintetem. Körülbelül háromnegyed óra alatt sikerült kipakolnom, de a nagy sietségben meg is feledkeztem a kávéról, amit kértem. Lelifteztem a földszintre és elindultam a recepcióhoz. Hadartam egy sort franciául, mint kiderült már régóta nem tartózkodik a hotelben Damien, de a recepciós idegesen közölte, hogyha ennyire fontos a kávém este tízkor, akkor elmehetek a konyhára. Szigorúan bólintottam és tényleg felkerestem a konyhát. 

- Ki a szakács? – ragadtam meg egy kuktalány karját, mire félve egy kövér olasz férfira mutatott. Kinézete szimpatikus volt, pedig ez felőlem ritkaság, de ő tényleg kedvesnek tűnt. – Uram! – szólítottam meg tökéletes francia kiejtéssel. Szúrósan rám nézett, majd végigmért és kedvesen elmosolyodott.
- Áh, te lennél híres Dana Trinian – közölte angolul kedélyesen és lenyomott egy székre. – Hallottam magáról. Carry Lacroix szerint nagyon ínyenc vagy. Én szeretem a kihívást! – mosolyodott el, és nem álltam meg, én is elnevettem magam. 

- Igen, Dana Trinian – kezet akartam volna rázni vele, de ő ehelyett megölelt és elém tett bögrét. – Signore Damien nagyon jól dolgozik, de inkább maradjon távol a konyhától, mert kávékészítéshez nem ért! – nevetett, majd elkezdett nekem kávét főzni.
- Önt hogyan hívják? – kérdeztem elmélázva és megtámaszkodtam a pulton.
- Mi scuso, signorina, Giuseppe lennék, Hotel de Paris mesés szakácsa – mutatkozott be, majd beszélgetve velem, tovább főzte a kávét.

*

Dana Trinian másnap frissen kelt. Első dolgaként elővette fájdalom elleni gyógyszereit, melyet a háziorvos zúzódott bordájára írt fel, keverve a jó erős Xanax nyugtatójával. Habár ezek szedéséről tudott az orvosa, nem akadályozta meg az esetleges gyógyszer túladagolásban. Hisz ismerte Danát, szeretett élni, de néha kellett neki a lazítás. Így a morfium és a nyugtató mindennapossá vált a lány számára, de tökéletesen meg volt, köszöni szépen. 

Lazán felöltözött, fekete feszes szoknyája attól volt különleges, hogy felette finom anyag terült el. Napszemüvegét beletűzte az immár kifésült hajába, majd leült az öltözőasztalhoz és kisminkelte magát. Nagynénje példáját követve élénk vörös rúzst kent fel, tusvonalát kijjebb húzta, mint általában szokta és ezúttal nem használt szemhéjpúdert. Az ajtó előtt belebújt szandáljába és elindult a lift felé. Az levitte a földszintig, ahol ismét felkereste a konyhát.

A Giuseppe által tökéletesen elkészített kávé után visszament az emeletre. Ott volt a nagynénje, aki ismét hatalmas kiáltással üdvözölte.
- Miel, úgy örülök, hogy itt vagy! Hadd mutassam be a jövendőbeli szobatársadat! – intett a szőkéshajú suta lány felé. Trinian döbbenten nyitotta ki szemeit.
- A mimet? Ugye nem gondolod komolyan, hogy szobatársam lesz? – nyávogott. Már nem is volt olyan jó kedve, mint eddig. 

- Chery, ne aggódj, csak egy a hálószobátok – legyintett a néni, nem is fogta fel, hogy Dana éppen őrjöngeni készül. – Nick, ő itt Dana-Rose Delancie lenne, aki… - nem hallgatta tovább, helyette berohant a táskájáért, majd el is szaladt a döbbent társaság mellett és a liftbe beszállva felhívta egyetlen errefelé tartózkodó ismerősét. Savanna Williams-et.   

2014. január 12., vasárnap

00. Dana Trinian - Ördögi angyal

Sziasztok:)

Ez lenne az új blogom prológusa, jó olvasást! xx

§

Történetünk egy borongós keddi napon kezdődött. Minden úgy kezdődött, mint egy átlagos nap. Az iskolából alig volt vissza egy hónap, legalábbis azoknak, akik nem érettségiztek. Dana nem tartozott ezek közé. Ő és társai a borongós keddi nap előtt egy héttel tették le vizsgáikat. A végzős osztálynak már nem kellett semmit csinálnia, nem kellett iskolába menniük. Azonban mégis mindenki egytől-egyig bent volt reggel nyolckor a megszokott tanteremben. 


Ezen a borongós keddi napon mindenkinek rossz kedve volt, hiszen senki nem volt hozzá szokva az esőhöz Floridában. Az egyetlen örömöt az nyújtotta az osztálynak, hogy épp aznap jelentek meg a jövendőbeli kilencedikesek amolyan bemutató órán. Ez pedig nekik annyit jelentett, hogy még az utolsó napjaikban is megmutatják a kölyköknek, hogy ki a főnök. 

- Trinian, mit tervezel a nyárra? – kiáltott oda egy srác a Trinian nevezetű hölgynek.
- Még nem tudom, de az biztos, hogy jól fogok szórakozni!  - nevetett a szőkeség, majd mikor látta, hogy szembejönnek a jövendőbeli gólyák, feltűnően odasomfordált az angol tanárhoz, aki épp kísérgette őket az iskolában. 

Magassarkú cipője kopogott a kövön, miközben Trinian megigazította a felsőjének alját.
- Mrs. Phelpsh, az angol fogalmazásokat még kijavítja, vagy már nem fogja? – kérdezte elbűvölő mosollyal és elérte célját. A csoport megállt Mrs. Phelpsh intésére. A kis diáklányok keserű arckifejezéssel mérték végig a magas, karcsú és rendkívülien szép Triniant. Két légy egy csapásra – gondolta magában a lány.
- Ennyire fél Miss Delancie, hogy elrontotta? – kérdezte szemtelenül a tanerő, mire felkuncogtak a háttérben. Trinian gyilkos pillantást vetett mindenkire és előkelően felhúzta az orrát, erre persze mindenki elhallgatott.
- Szó sincs róla! – nevetett Trinian, majd a hatás kedvéért legyintett is, így kezein megvillant a legújabb divat szerinti Swarowski kövekből készült ezüst karperec. – Csupán érdekelt, hogy mi lesz vele, mert szerintem jól sikerült! – mosolygott elbűvölően. 
- Ez esetben Miss Delancie, ha ennyire szeretné látni, akkor egész nyugodtan menjen be érte a tanáriba, megtalálja az asztalomon – mosolyodott el halványan az öreg nő és rákiabált a nyolcadikosokra, hogy induljanak. 

Trinian győztes vigyorral intett a sleppjének, jelezve, hogy indul az akció.
- Dana, akkor te mész előre, rendben? – kérdezte az egyik vörös barátnője, Hayley és a tanári felé mutatott műkörmös kezével.
- Indulok! – nyitott be nagy hévvel Trinian és legnagyobb örömére senki nem volt a tanáriban. Sietve berántotta maga után Hayleyt.
- Össze kell szedni a tizenegyedikes záróvizsga kérdéseit és le kell fénymásolni, hogy ne bukjunk le. Ez a te dolgod és ne bénázd el! – morgott Trinian és megmutatta, hol van eldugva a hatalmas tanári szobában a fénymásoló. – Én meg megkeresem az egyetemi ajánlómat! – dörzsölte össze a tenyerét és az osztályfőnök asztalával kezdte.
Ott persze nem volt. Hogy is lett volna?!

- Dana, hol van a kulcs a széfhez, amiben a megoldó kulcsok vannak? – kérdezte fojtott hangon Hayley.
- A széf alatt egy apró papírdobozban! – kuncogott. - Már másodikban megtaláltam! – mondta, aztán tovább keresgélte az ajánlót. Közben álca gyanánt elvette az angol tanár asztaláról a dolgozatát, habár az már semmit nem számított. Átrágta magát az összes fiókon, mire megtalálta az ajánlót. – Ó, a francba! – szitkozódott és visszahajította a fiókba a papírt, majd megigazította, hogy úgy tűnjön, hozzá sem nyúlt. 
- Mi az? – kérdezte suttogva Hayley.
- A matektanár minek ír ajánlót, ha engem nem is ajánl benne? - vonta fel a szemöldökét a Trinian lány.
- Mert ő a matektanár – rántott vállat. Dana hirtelen felindulásból újra kirántotta a lapot a fiókból és szaladt fénymásolni. Hayley akkora már végzett, a széfet rendezgette vissza eredeti formájára. Aztán rezgett a telefon Dana zsebében. 

Dana riadtan rántotta ki a mobilját és felvette, mikor látta, hogy a hívó az egyik „Fritton lány”. Frittonék, vagyis a suli vadóc, rendetlen, szeszélyes és gonosz lányai, élükön Dana Trinian-nel, aki még nem jött volna.
- Valerie, gyorsan! – idegeskedett Dana.
- Énektanár 17 óránál, ha most azonnal kijöttök, nem kell magyarázkodni! – sipákolt ő nyugtát vesztve.
Trinian szerencséjére a fénymásoló végzett az ajánlójával, így becsúsztatta a dolgozata mellé a tizenegyedikes dolgozatok megoldó kulcsával együtt. Kiszaladtak a tanáriból és már el is tűntek a kanyarban, ahol várta őket a többi Fritton. Ez így vicces volt, a nevük és a többi filmre hasonlító jelző, de a lányok imádtak ilyenek lenni, különösen Dana. Ő volt a legbüszkébb, hogy Trinian-nek keresztelték.   

- Ti ezt vigyétek le a tizenegyedikes Fritton örökösnek, Marynek – adta oda a papírokat Trinian az egyik névtelennek, majd belecsúsztatta a táskájába a saját iratait. – Ezt – húzott elő egy újabb papírt a táskájából – Faith-nek adjátok a b-sektől. Ő bukik, tehát jövőre ő lesz a következő Trinian. Ennyi! – bólintott magának Dana. – Ez volt az utolsó stiklim, lányok! Innentől visszavonulok! – vigyorgott szomorúan Dana, majd ellökte magát a faltól. – Majd még bejövök később, sziasztok! – kacsintott a mosolygó társaságra és leindult kifele az iskolából. Kint még szakadt az eső, így felhúzta az ernyőjét, majd amikor sikerült elérni a kocsijáig, bepattant. Újra rezgett a telefonja. Ismeretlen szám volt. 

- Carry néni vagyok, tündérkém! – mutatkozott be a francia akcentussal rendelkező nő. – Mit szólnál egy nyaraláshoz az új párizsi hotelemben? – kérdezte a hölgy. Dana felnevetett.
- Hogyne, szuper lenne! Majd otthon beszélek apával, őt is hívd fel! – vigyorgott szüntelenül.
- Trinian, én ezt komolyan gondolom. Téged bármikor szeretettel látlak!
- Tudom, Carry néni – mondta negédesen a lány. 
- Még szép! Június 15-én találkozunk a párizsi reptéren. Már egyeztettem apáddal, nincs ellenvetése! Jegyet foglalok én, te meg pakolj össze és gyere bulizni! – kacagott és sietősen letette munkaügyre hivatkozva.
Trinian nagy mosollyal indította el az autót és meg sem állt hazáig, ahol elkezdte tervezni napirendi pontokra szedve párizsi útját.    

2014. január 11., szombat

Hotel de Paris - a kezdetek

Hahi!

Hűha! Most írom negyedszerre, hogy szeretettel köszöntök mindenkit a legújabb blogomon. Ez sajnos azzal a rossz hírrel jár, hogy egy másik blogomat, a Raina Diariest szüneteltetnem kell, de azt hiszem most nem vagyok képes tovább írni azt a történetet. Viszont ennek a megírását alig várom! :) 

Nos, hogy mindenki kedvet kapjon történet olvasáshoz, itt egy kis ízelítő! 

Dana Trinian – alias Dana-Rose Delancie – ahogy a gúnyneve is mutatja, olyan lány, aki beillene a St. Trinians botrányos társagába. Azonban a lányiskola helyett Párizsba készül távoli valakije hoteljébe, ami, akárhogy vesszük, hatalmas. Dana, aki arról híres, hogy abszolút nem visszafogott, rossz néven veszi, mikor a hatodnénikéje egy szobába rakja a tetőtéren a furcsácska és szerény Nickki-vel, aki azonban mégis megtalálja a közös hangot a vadóc Danával.
Egy tökéletes liba, egy visszahúzódó szerencsétlen, egy vadidegen rokon, egy kőgazdag keresztanya, távoli rokonok, álmodozó írólány és egy nem épp százas oktató. Ez mind a gyönyörű és Roxfort-stílusú párizsi hotelben!
Valamilyen szinten mindenkinek valóra válik az álma. De mi lesz a természetellenes francia vakáció vége? Trinian kontra Párizs. A menet elkezdődött!

Iratkozzatok fel, írjatok, pipáljatok... Minden megköszönök! <3 

xoxo