Bonjour!
Szép jó estét minden kedves olvasómnak, folytatódik a történet. :) Sajnálom az egy hét kimaradást, de most megérkezett az első fejezet, ami a szokásos hosszúságnak a duplája lett. Jó olvasást! :)
Ui.: Nézzétek meg a trailert, véleményeim szerint csodás lett, valamint remélem az új dizájn is tetszik! :)
Ui.: Nézzétek meg a trailert, véleményeim szerint csodás lett, valamint remélem az új dizájn is tetszik! :)
§
Dana nagyon
nyújtózkodva kelt fel az ágyából és hirtelen vissza is zuhant. Egy másodpercig
döbbenten bámulta a plafont, majd nehézkesen sikerült újra felállnia.
Legnagyobb meglepetésére nekitántorodott az ajtónak és alig sikerült
megkapaszkodnia a keretben.
- Ó, hogy az a… - a
lány ezek után kóvályogva lesétált az ebédlőbe és kétféle fájdalomcsillapítót vett be. A gyógyszer túladagolástól nem félt, drogozott már
néhányszor, csupán a szerek hatásának megfigyelése céljából. Dana Trinian
ugyanis nagyon alapos lány volt. 14 éves korában már tudta, milyen lenne hogyha
leitatnák, 16 évesen cigarettázott egy hónapig, hogy biztos legyen benne, hogy
a jövőben nem akar. Tavaly pedig próbálta a drogokat is és jobban bírta, mint
gondolta volna.
Így a lórúgás fájdalomcsillapítók
nem okoztak gondot. Ezután elindult felöltözni vissza az emeletre. Itt,
feléjük, Floridában még mindig esett az eső, így elhúzott szájjal rángatott ki
egy hosszúszárú nadrágot a szekrényéből. Nevelőapja nem volt itthon, dolgozott.
Bár megígérte, hogy, kiviszi Danát a reptérre, hagyott egy üzenetet, hogy
mégsem és jó utat kíván neki.
Trinian belebújt a
bakancsába, de újra megingott lábain. Sejtette, hogy lesznek fájdalmai, hisz a
tegnapi lovaglóedzés során sikerült tökéletesen leesnie a lóról. Dana Trinian
ugyanis lovagolt. Komoly zsoké lány volt és tereplovas, aki előtt nagy jövő
áll. Már ha addig nem zúzza halálra magát. Így is volt elég balesete. Nem kell
még egy!
Megigazította a
zakóját, majd fogta a poggyászát, a kézitáskáját, egy magazint és a mobilját,
majd elindult kifelé a házból. Egy pillanatra elérzékenyülve gondolt arra, hogy
egész nyáron nem látja szeretett otthonát, aztán elgondolkozva rájött, hogy
neki soha nem volt igazi otthona.
A szülei nem bántak jól
vele, így került Joe Delancie-hoz 16 éves korában. Az esetről nem szeretett
mesélni. El kellene mesélnem már, mi fáj
igazán, de azt sem tudom minek örültem utoljára – gondolta keserűen. Dana
Trinian nem volt mindig egy vidám lány. Sőt, szinte soha, hiába szereti annyira
Joe. Igaz, milliószor jobb élete van, mint azelőtt, mégis annyira rossz érzés
kerülgeti, ha a saját létére gondol.
Ezzel a rossz érzéssel
szállt be a neki rendelt taxiba, és kérte a sofőrt, hogy némi kitérővel
menjenek el a reptérre. Ott, Floridában volt egy nagy és régi gyár, amit Dana
imádott. Nem egyszer meg is fordult benne, gondosan dokumentálva minden
lépését. Itt dolgozott egy rokona, aki az egész életét a férfidivatnak
szentelte. Ez persze jó rég történt. Az öreg akkor minden héten Kölnbe,
Milánóba, New York-ba és Párizsba utazott. Danának az egyetlen emléke egy
fekete, karcsúsított férfi zakó volt, amelyet képes volt reggeltől estig
hordani. Ettől a gyártól akart elbúcsúzni, hiszen egyébként mindennap
meglátogatta a régi, omladozó és legfőképp bezárt ruhagyárat.
Gyorsan kiugrott az
autóból és letépett egy mezei kisvirágot és megpróbálta odakötni a vastag
kerítéshez. Egy kis ügyetlenkedés után sikerült neki, majd dobott egy puszit az
épületnek és visszaszállt a taxiba. Majd ha Párizsba ért, visszanézi a fotóit.
Miután a taxis kirakta
a reptéren, Dana elindult felszállni. A csomagját leadta, majd beállt a
tengernyi hosszú sorba egy beszállókártyáért. Elindult a kiplakátolt kapuk
felé, amerre a biztonsági ellenőrzések is találhatóak.
- Kisasszony, ez
szúróeszköznek minősül! – lengette meg az orra előtt a hegyes gyűrűjét az egyik
ellenőr.
- Kérem, az egy gyűrű!
– idegeskedett. – Tavalyi, a Claire’s –ből van – siránkozott, hiszen szerette
azt a gyűrűt, mint minden kiegészítőjét. – Tudja, mit tegye el és adja oda a
lányának! – legyintett durcásan, majd mikor a másik ellenőr közölte, hogy lehet
indulni, elment és vásárolt még egy People magazint a táskájában lapuló Vouge
mellé. Hála ruhagyáras rokonának, régóta tervezgette, hogy ilyen pályán indul
el, tehát reggeltől estig követte a divatot.
Jó 20 perc is eltelt,
mire megnyitották a kapukat. Trinian útlevelét megnézték a beszállókártyájával
együtt, majd engedték fel az első osztályra. Nénikéje ugyanis oda foglalt neki
jegyet.
Az úton előszedte nagy
vázlatfüzetét és kiterítve az étkezőasztalra magazinjait elkezdett tervezgetni.
Az út sokáig tartott, persze, este későn ért csak oda, bár még világos volt.
Egyfelől imádott
utazni. A repülőgép volt a másik otthona. Bár, ahogy mondtam, neki nem igazán
volt otthona. Lehet, hogy volt, de soha nem érezte igazán annak. Inkább csak
egy hely, ahol az ágya, az íróasztala és a fürdője volt. Ezért soha nem
kötődött semmihez és senkihez.
Leszállva a
repülőgépről, elindult összeszedni árva poggyászát, majd a fekete limuzin
keresésére indult, amelyben nagynénjét remélni vélte.
Jó ideig kellett
rohangálnia a reptéren, mire megtalálta a nőt. Az tipikus francia volt. Kis
fekete ruha feszült karcsú alakjára, hegyes orrú magassarkú cipőt viselt,
hajában pedig fekete tüll terült el.
- Mintha gyászolna –
motyogott magába Dana, majd közelebb merészkedett a lesifotósokkal körülvett
autóhoz. Nagynénje erős sminket viselt, szeme fekete tussal kihúzva, ajkain
vörös rúzs ékeskedett. Mint mondtam, tipikus francia nő.
- Édes, drága Danám,
chery! – kiáltott nagyot és Dana nyakába vetette magát. – Úgy örülök, hogy
végre ideértél és együtt tölthetjük a nyarat, miel! – szavaiba keverte a
franciát és úgy örült a lánynak, mintha még soha nem látta volna. Részben így
is volt. Egyszer találkoztak, mikor Carry-nek halaszthatatlan ügye volt
Floridában. Legközelebb a szalagavatón telefonált, hogyha van kedve az
érettségi után legyen nála a nyári szünetben.
- Én is örülök, Carry
néni! – paskolta meg Trinian a hátát a nőnek. – Nem lehetne, hogy beszálljunk
az autóba és elinduljunk a hoteledbe? Zavarnak a fotósok – közölte hideg
pillantást vetve a paparazzikra.
- De, hogyne, persze! –
bólogatott a nő, mire egy szőke, magas srác azonnal kinyitotta az ajtót és
segített beülni, majd Dana csomagját elvéve a sofőr kezébe nyomta és beszállt
velünk szembe. – Ő Damien, drágám! Segíteni fog neked, míg Párizsban vagy! –
vigyorgott a srácra, aki áhítattal bámult Carry-re.
- Dana Trinian –
nyújtotta a lány kecsesen a kezét és megrázta Damienét. Attól a pillanattól
kezdve, hogy Dana-Rose Delancie, Dana Trinian, vagy akárhogy is hívják,
beszállt abba a kocsiba, elkezdődött egy rendhagyó párizsi vakáció.
~ Dana ~
A lábam még mindig
hasogatott a kezemmel és bordámmal egyetemben, így előhalásztam a táskámból egy
újabb adag nyugtatót és fájdalomcsillapítót, majd a mentes ásványvizemmel
bekaptam őket, remélve, hogy egy kicsit enyhíti a fájdalmat, melyet éreztem.
Őszintén szólva egy idő
után számat húzva álltam hozzá a vakációhoz, hiszen egy vadidegen akar vendégül
látni, nem beszélve arról, hogy ez a Damien srác is „segíteni” fog. Ennek
ellenére jó fejet vágtam Carry néni hisztijéhez, aki minden második mondatában
chery-zett és mielezett, amik annyit tettek: édesem, drágám.
- Ha nem bánod,
telefonálok – mutattam fel a mobilomat, majd tárcsáztam apát.
-
Ha nem az Eiffel-toronyra néz a szobád, hazahozlak
– szólt bele köszönés nélkül röhögéssel Joe.
- Leteszlek –
fenyegetőztem.
-
Milyen utad volt? – kérdezte valamivel komolyabban.
- Tűrhető, normális.
Rajzolgattam, meg minden – rántottam vállat, bár ő ezt nem láthatta.
-
Megint a ruhagyáras hülyeség miatt? Szokj le róla!
– mondta halál nyugodtan, holott tudtam, hogy ideges emiatt. Valamiért nem
szerette, hogy a régi gyár körül legyeskedem évek óta.
- Tényleg leteszlek –
röhögtem. – Majd hívlak, ha hazaértem – és tényleg letettem. Még kiabált valami
olyasmit, hogy én ezt még megbánom, de tudtam, hogy csak viccel. Biztos hívom
még, ha mégsem és ha meg is bánnám, akkor sem bánnám meg, mert Trinian vagyok.
Egy Trinian pedig nem bánkódik.
Lassan megérkeztünk a
hotelhez, ami valami óriási volt. Sőt, még annál is óriásibb volt! Erkélyek,
oszlopok… Gyönyörű és elegáns, bár nem annyira szívlelem az ilyet, de ha
nénikémnek ez tetszik, akkor így legyen.
Az előcsarnok is
egészen szép volt, de nem tetszett annyira, hogy kellőképp megnézzem. Nem
mondom azt, hogy fáradt lettem volna, de már szerettem volna elnyúlni egy
kicsit a szobámban. Még rajzolni pár ruhatervet, századszorra is megnézni a
ruhagyáras fotóimat, eltűnni a nyilvánosság elől, kipakolni, rendezkedni. Így
el is kéredzkedtem.
- Damien megmutatja a
szobádat, miel – csókolt arcon Carry néni, majd átölelt és Damien után
mutatott. A bébiszitterem a lift felé cipelte a csomagomat és sürgető
mozdulatot tett, hogy siessek utána. Szemforgatva átöleltem a magazinjaimat és
megigazítottam a vállamon a táskám, majd ténylegesen elindultam az előcsarnok
végében lévő lift felé. Több volt egymás mellett, amibe a szőke srác szállt be,
arra azt volt írva, hogy a tulajdonos és személyes vendégei használhatják,
kóddal lehetett csak hívni.
Mentünk jó néhány
emeletet, még talán pár perc is eltelt, mire felértünk a hetedikre. Ott egy
hatalmas lakosztály terült el, a nappaliba vezetett a lift, ami körülbelül
akkora lehetett, mint a floridai házunk kétszer egymás mellett. Csomó ajtó
vezetett mindenfelé, de Damien megcélozta azt, amin egy tábla lógott.
„Trinian”. Elvigyorodtam.
- Ez a hálószobába
nyílik, onnan vezet még egy fürdőbe, egy
másik pedig egy nappali vagy gardróbszerű szobába. Mert sok ruhád van. Én
elmegyek a földszintre intézni a további dolgaim – furcsán beszélt, így
hamarosan rájöttem, hogy hiába angolos a neve, Damien francia. Annyira érdekesen
beszélt, hogy sikerült fenntartania a mosolyomat az arcomon.
- Damien! Hoznál nekem
egy kávét? – kérdeztem és gyorsan a farzsebembe csúsztattam a kezemet, hogy ne
tudjam tekergetni a gyűrűmet. Ez akkor volt, mikor valami rosszat akartam
csinálni. Ő ezt persze nem tudhatja, de ne tűnjön fel neki ez az aprócska rossz
tulajdonságom.
- Hogyne! Milyet? –
kérdezte készségesen, miközben mégsem sietett vissza a munkájához, hanem inkább
beterelt a szobába, ahol két ágy volt. – Mindj… - kezdte a mondatot, de azonnal
közbevágtam.
- Miért van itt két
ágy? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig vállat rántott, majd a fejét ingatta,
hogy nem tudja. – Annyi baj legyen – morogtam. – Cukorral, édesítővel és egy
kicsi tejjel. Legyen a tetején tejszínhab és hozzál mellé fel fahéjat. Fahéj
nélkül nem iszom kávét – vigyorogtam immár rosszindulatúan, hiszen még nem volt
olyan ember, aki tudott nekem olyan kávét felszolgálni, amilyet én szerettem
volna. Én meg tudtam ezt csinálni, nem nagy ördöngösség, de valamiért másnak
nem sikerült. Miért sikerülne neki? Ez a gondolat nagyon felvidított.
- Azonnal – bólogatott
megszeppenve. – Ott a fürdő, erre gardróbszoba – mutogatott, majd lerakta az
ágyra a csomagom és kiszaladt. Azt hiszem, fél tőlem.
Az orromat felhúztam,
nem tetszett a szoba. Túl egyszerű volt. A fürdőből csodálatos kilátás nyílik
egy városrészre, a nappalis gardróbba pedig szerelmes lettem. Letisztult fehér,
közepén a sok-sok csomagommal. Azonnal idehúztam a bőröndöm és szó szerint
kidöntöttem. Majd levettem a zakóm, lerúgtam a cipőm és átöltöztem egy
kényelmesebb cuccba. Egészen pontosan ez egy szoknya, top és egy flip flop
papucs volt. Ezután elkezdtem szanaszét pakolászni a bőröndöket és minden
szekrényajtót kitártam.
- Nacik, felsők, cipők,
táskák, szoknyák, vállfások – dünnyögtem magamban és a szekrényeket méregettem.
A vállfás ruháimat szépen egyesével kibontottam az otromba szürke ruhazsákokból
és beakasztottam őket a szekrénybe, vigyázva, hogy a finom anyagok még csak ne
is érintsék egymást. Ezután a farmereim és egyéb nadrágjaim kaptak helyet az
első szekrényben. Rájöttem, hogy a szekrény legalsó polcát még ki tudom
használni, így oda kerültek a magazinjaim, divatkönyveim, vázlatfüzetek és a
többi ezzel kapcsolatos cuccom.
A földön ücsörögve
hajtogattam a felsőimet és azon gondolkoztam, hogy ez a sok tükör milyen
praktikus, bár kandalló nem tudom minek, de az biztos, hogy jól festett. A
fehér kanapékat beterítette a sok ruhám, a vele szemben lévő üvegasztalra és a
hozzátartozó székekre a kismillió kiegészítőmet pakoltam, és előre fogtam a
fejem, hogy hova kerülnek a sminkjeim meg a magammal hozott festmények,
portrék, képek. Végül a kedvencemet, ami nélkül nem megyek sehova a kandalló
tetejére tettem. Marilyn Monroe-t ábrázolja. Imádom azt a nőt.
Elnyúltam a sok ruha
között, majd nagy nehezem feltápászkodtam és elmásztam a válltáskámig, ami ott
maradt a szobába. Előszedtem belőle a fájdalomcsillapítómat és a méregerős
nyugtatómat, ez egy kis vízzel be is került a szervezetembe. Az előzőt azért,
mert még fájtak a bordáim az eséstől, a második szintén, bár jelentősen benne voltak a rohamaim is.
Nyújtózkodva
visszavetődtem a nappalimba és tovább pakolásztam. A kiegészítőket egy az
egyben beleszórtam a hálószobában lévő öltözőasztal fiókjába, a sminkekkel
együtt. Aztán a többi képemet, amik többnyire híres sztárokat és
divattervezőket ábrázoltak – James Dean, Audrey Hepburn, Brigitte Bardot,
Christian Dior, Hubert de Givenchy – kiraktam az engem körülvevő falakra. Végül
egy-két ruha kint maradt, azokat szeretném még az elkövetkezendő napokban
felvenni, ezenkívül minden más már a szekrényeimben foglalt helyet. Nagy
levegőt vettem, beültem a hálóban lévő tükör elé, kifésültem a hajamat és
megigazítottam a sminkemet.
Bekaptam egy fél, kis töredéknyi morfium-tablettát, majd rámosolyogtam a tükörképemre és kisétáltam. Felfedeztem
a lakosztály többi részét, majd véletlenül az órára tévedt a tekintetem.
Körülbelül háromnegyed óra alatt sikerült kipakolnom, de a nagy sietségben meg
is feledkeztem a kávéról, amit kértem. Lelifteztem a földszintre és elindultam
a recepcióhoz. Hadartam egy sort franciául, mint kiderült már régóta nem
tartózkodik a hotelben Damien, de a recepciós idegesen közölte, hogyha ennyire
fontos a kávém este tízkor, akkor elmehetek a konyhára. Szigorúan bólintottam
és tényleg felkerestem a konyhát.
- Ki a szakács? –
ragadtam meg egy kuktalány karját, mire félve egy kövér olasz férfira mutatott.
Kinézete szimpatikus volt, pedig ez felőlem ritkaság, de ő tényleg kedvesnek
tűnt. – Uram! – szólítottam meg tökéletes francia kiejtéssel. Szúrósan rám
nézett, majd végigmért és kedvesen elmosolyodott.
- Áh, te lennél híres
Dana Trinian – közölte angolul kedélyesen és lenyomott egy székre. – Hallottam
magáról. Carry Lacroix szerint nagyon ínyenc vagy. Én szeretem a kihívást! –
mosolyodott el, és nem álltam meg, én is elnevettem magam.
- Igen, Dana Trinian –
kezet akartam volna rázni vele, de ő ehelyett megölelt és elém tett bögrét. –
Signore Damien nagyon jól dolgozik, de inkább maradjon távol a konyhától, mert
kávékészítéshez nem ért! – nevetett, majd elkezdett nekem kávét főzni.
- Önt hogyan hívják? –
kérdeztem elmélázva és megtámaszkodtam a pulton.
- Mi scuso, signorina,
Giuseppe lennék, Hotel de Paris mesés szakácsa – mutatkozott be, majd
beszélgetve velem, tovább főzte a kávét.
*
Dana Trinian másnap
frissen kelt. Első dolgaként elővette fájdalom elleni gyógyszereit, melyet a háziorvos zúzódott
bordájára írt fel, keverve a jó erős
Xanax nyugtatójával. Habár ezek szedéséről tudott az orvosa, nem akadályozta meg
az esetleges gyógyszer túladagolásban. Hisz ismerte Danát, szeretett élni, de
néha kellett neki a lazítás. Így a morfium és a nyugtató mindennapossá vált a
lány számára, de tökéletesen meg volt, köszöni szépen.
Lazán felöltözött,
fekete feszes szoknyája attól volt különleges, hogy felette finom anyag terült
el. Napszemüvegét beletűzte az immár kifésült hajába, majd leült az
öltözőasztalhoz és kisminkelte magát. Nagynénje példáját követve élénk vörös
rúzst kent fel, tusvonalát kijjebb húzta, mint általában szokta és ezúttal nem
használt szemhéjpúdert. Az ajtó előtt belebújt szandáljába és elindult a lift
felé. Az levitte a földszintig, ahol ismét felkereste a konyhát.
A Giuseppe által
tökéletesen elkészített kávé után visszament az emeletre. Ott volt a nagynénje,
aki ismét hatalmas kiáltással üdvözölte.
- Miel, úgy örülök,
hogy itt vagy! Hadd mutassam be a jövendőbeli szobatársadat! – intett a
szőkéshajú suta lány felé. Trinian döbbenten nyitotta ki szemeit.
- A mimet? Ugye nem
gondolod komolyan, hogy szobatársam lesz? – nyávogott. Már nem is volt olyan jó
kedve, mint eddig.
- Chery, ne aggódj,
csak egy a hálószobátok – legyintett a néni, nem is fogta fel, hogy Dana éppen
őrjöngeni készül. – Nick, ő itt Dana-Rose Delancie lenne, aki… - nem hallgatta
tovább, helyette berohant a táskájáért, majd el is szaladt a döbbent társaság
mellett és a liftbe beszállva felhívta egyetlen errefelé tartózkodó ismerősét.
Savanna Williams-et.
Szia :)
VálaszTörlésNagyon jó lett ez az új fejezet és az még jobb, hogy ilyen hosszú! :3 :D
Folytasd hamar, eddig imádom! *-* :))
xx
Szia Melanie Dream! :)
TörlésKöszönöm szépen, várhatólag a többi is ilyen hosszú lesz, legalábbis terveim szerint. :)
Köszönöm, hogy írtál, igyekszem! <3
xoxo
Drága Dorsee!
VálaszTörlésVáó, az első, ami az eszembe jutott a részolvasása közben, hogy ezt a ruhagyáras történetet már mesélted, és nagyon örültem,a miért személyes dolgokat is felfedeztem benne *.* Tényleg büszke voltam a memóriámra.
Aztán a következő, hogy nekem is kéne egy ilyen szülő, mint Joe, a harmadik pedig, hogy Damien nagyon fura, a lánynak pedig bele kellett volna halnia ennyi fájdalomcsillapítóba XD
Mindenesetre várom a folytatást <333
Millio puszi Xx szeretlek <3
Drága szercsendio!
TörlésBüszke is lehetsz a memóriádra, a ruhagyár pedig arra, hogy ennyire szeretem. <3 Joe nem teljesen hivatalos szülő, de igen, jó fej. Damien fura, túléljük, ő ilyen. :) NEM! Utánanéztem és ez még csak enyhe gyógyszer túladagolásnak számít, azt hiszem. Szóval nem! :D De amúgy köszönöm, hogy figyeltél a részletekre és írtál nekem egy kommentet! :)
xoxo <3